Nurdaulet Akysh: Barátok a polcon

Illusztráció: Nurmukhanbet Nagymbek

Kulcsszavak: barát, föld, gyerek (дос, жер, бала)

Ajdinnak egészen különleges barátai voltak. Összetartoztak, békében éltek egymás mellett. Időnként, amikor unatkoztak, bágyadtan sóhajtozva nézegettek az ajtó felé. Valahányszor Ajdin belépett az ajtón, azonnal kiáltozni kezdtek:
– Én, én! Engem vigyél magaddal!
A fiú azonban egyenként vitte ki őket az udvarra, és külön-külön játszott velük. Lassanként hozzászoktak, hogy ez a dolgok rendje.
Egy nap Ajdin elment, és egy ideig színét sem látták. Nem értették, mi történhetett. Barátai borzasztóan hiányolták, bár egy kis idő után újra visszatért közéjük. Rögtön rákezdték:
– Ajdin, hol voltál?
– Annyira hiányoztál, mi történt?
– Halálra unjuk magunkat! – szóltak.
– Nyáron nem vihetlek ki titeket! – felelte a fiú.
– Hogy-hogy nem vihetsz? Ne lódíts! Miért ne tehetnénk mi is azt, amit mások? – szólt a fiú egyik barátja, Korcsolya. Amint Ajdin távozott, folytatta:
– Ajdin becsapott minket! – mondta a többieknek. – Nézzétek! Velünk bezzeg nem játszik, de most is másokkal van odakint!
– És kik azok a mások? – kérdezte Szánkó az alsó polcról.
– Innen, az ablakból látom, másokkal barátkozik, olyanokkal, mint Labda és Bicikli.
– Hogy micsoda? – kérdezte Síléc, a nyakát nyújtogatva – Mit akar ez jelenteni?
– Hát nem értitek? Elárulta hűséges, öreg bajtársait! Ennyi! Mit lehet csinálni egy ilyen emberrel? – emelte fel a hangját türelmetlenül Korcsolya.
Az otthagyott barátok hatalmasat csalódtak Ajdinban. Valamit tenni kellett.

Így történt hát, hogy a három társ, kihasználva Ajdin távollétét, kiszökött a szabadba.
Olyan forróság volt odakint, mintha az ég a földre zuhant volna. Hónak semmi nyoma nem volt. Zöldellt a fű, hullámzott a zsenge nádas, a lombok pedig szemet gyönyörködtetően remegtek a szélben.
– Hurrá! – kiáltott örömében Korcsolya.
– Milyen csodaszép világ! – lelkendezett Síléc.
– Még soha nem láttam ilyen gyönyörűnek a pusztát! – mondta Szánkó leplezetlen megdöbbenéssel.
– Hogy titkolhatta el Ajdin ezt a sok szépet előlünk? Valóban a barátunk lett volna? Tudjátok mit? Leckéztessük meg! Rúgjunk ki a hámból! – kiáltotta hangosan Korcsolya. Szavait azonnal visszhangozta Síléc is:
– Gyerünk, barátaim! Amióta nem csúszhattam egy jót, teljesen kiszáradtam és kimerültem. Egészen oda lett a lelkesedésem! Csináljunk már valamit!
Mindhárman visszatértek tehát jól ismert terepükre, a pusztába. De a móka helyett egészen más történt: mindhárman arccal zuhantak a zöld fűbe! Egymásra pislogva tápászkodtak fel, nem értették az egészet. Újból megpróbálták, de megint nem ment a csúszkálás.
– Mi történik velünk? – kérdezgették egymástól elképedve. Egyiküknek betört a homloka, másikuknak az orra vérzett. A harmadiknak a feje zúzódott. Annyira ledöbbentek, hogy még a fájdalmat sem érezték.
– Nos, én rájöttem – mondta Korcsolya a korábbi magabiztosságával – azért esünk arccal a fűbe, mert füves terepen próbálkozunk. Gyerünk ki a síkra!
– Nem is értem, miért nem működik a domboldal, hiszen mindig errefelé szoktunk csúszkálni. Menjünk, ne húzzuk az időt! – rikkantott Síléc.
Kimentek hát oda, ahol a tükörsima, lapos felületet ismerték. Télen itt minden csupa jég volt. Ezen a téren nem jártak autók telente, ezért olyankor a gyerekek számára korcsolyapályává alakították.
A három jóbarát úgy nekiiramodott, hogy a lábuk is alig érte a földet. Aztán hárman háromfelé repültek. Olyat bukfenceztek, hogy szikrát hányt a szemük, amikor földet értek. Moccanni sem tudtak, csak nyögdécselni.
– Ez meg mi volt? – nyöszörögték egymásnak. Most, amikor végre kint voltak a szabadban, nem sikerült semmi, sehogy sem tudtak játszani. Megszeppenve néztek körbe.
– Hogy juthatnánk haza? – gondolták. Hármójuk közül először Korcsolyának támadt egy gondolata. Meg is szólalt, miközben még tántorgott kissé:
– Nos, szóval... én ugye a jégpályán szoktam korcsolyázni. Tehát nekem jégre lenne  szükségem, hogy hazajuthassak – bökte ki fölényesen.
Az a hely, ahol a jégpályát ismerték, csillogott, mint egy tükör. Korcsolyát kivitték oda, és ráengedték a pályára.
Mivel Korcsolya vasból készült, amint a felszínhez ért, azon nyomban el is merült. Mert, mint kiderült, a jégpálya nem volt más, mint egy úszómedence. Valaki azonban végig figyelte őket a partról, és amikor látta, hogy Korcsolya bajban van, a segítségére sietett.
– Értitek már, hogy nyáron miért nem akarlak kivinni titeket a szabadba? – nézett végig a barátain Ajdin. – Mindnyájunknak megvan a maga helye a világban. Tudnunk kell, hová tartozunk. Most aztán láthatjátok, hogy jár az, aki ezt nem akarja tudomásul venni!
– Én vagyok a hibás! Tudatlanságból én rágalmaztalak, én kezdtem az egészet! – vallotta be szégyenkezve Korcsolya.
S azóta valahányszor eljött a nyár, a három jó barát, Szánkó, Síléc és Korcsolya nem szökött ki többé a polcról.

Fordította: Aydin Akysh, Tóth Lajos. Szerkesztette: Nagy Izabella

Timur Davletgireev: Görkorcsolya (роликтер)

Aida Amanova: Görkorcsolya (роликтер)