Oldalak

2020. október 12., hétfő

Miklya Luzsányi Mónika: hullámtánc - Miklós Rita: Hullámtánc - Nattán-Angeli Nóra: A harmadik

 

"csak ki kell tapasztalni a ritmust."

"Nem is hullám ez, inkább földrengés, belső lemezeim elcsúszása."




Miklya Luzsányi Mónika: Hullámtánc

Gyerekkora óta imádta a vizet. Nem volt még iskolás, már tudott úszni, a Balatonon tanította meg az apja, a hullámok között. Az apja azt mondta, hogyha az emberek a majmoktól származnak, akkor ő biztos a vízimajmoktól, mert képes volt egész napokat bent tölteni a vízben. Akkor volt a legboldogabb, ha felkerekedett a szél, és jöttek a tarajas hullámok. A szülei megszokták, a sárga riasztásánál még hagyták, hadd ugráljon a vízben, csak a pirosnál ment be érte az apja, a hátára vette, úgy ugráltak a hullámok között. Volt, hogy a vízi mentőket is riasztották a parton, azt hitték, fulladoznak, pedig dehogy, játszottak csak, de az apja fizethette a bírságot.

A városi strand is jó volt, az uszi is, gyerekkorától kijárt úszni rendszeresen, de az igazi mégiscsak a tenger, leginkább Tunézia aranyhomokos partja, üvegtiszta hullámai. A Balatonban szeretett úszni, át is úszta nemegyszer, de a tengerben nem akart, nem is tudott volna, akkorák voltak a hullámok. Ettől függetlenül, amikor bement a tengerbe, mindig felvette az úszószemüvegét, hiszen tudta, hogy a hullám nem kérdez, hanem pofán csap. Mert jön, jön, olyan kis cuki, hogy azt hiszed, csak úgy lazán átlebegsz rajta, de egyre csak nő, és mire hozzád ér, akkor már föléd ágaskodik, és ha nem vigyázol, teljesen beterít.

De ha jól figyelsz, akkor pont a nagyhullámok a legjobbak, csak ki kell tapasztalni a ritmust. Ha jó időben rugaszkodsz el, akkor felkap, felvisz a hullámhegy tetejére, emeletmagasra, magasabbra dob fel, mint a szálloda, pálmafák, kitágul a horizont, csak a végtelen kéket látod, nem tudod, mit, a vizet, a tengert, mindegy, a végtelent, mindjárt eléred a felhőket és a Napot, de amikor kinyújtanád a kezed, hopp, már lent is vagy újra, talajt fogtál. A hullámvölgyben bokádig ér a víz, de ez csak átverés, ilyenkor kell figyelni igazán, minden izmod megfeszül, hogy elkapd a második hullámot, egy rugaszkodással már fent is vagy a tetején, megint előtted a végtelen, megérintenéd a Napot, de nincs megállás, hullámvölgyben vagy megint, minden izmod megfeszül, hogy jó ritmusban kapd el a következőt.

Ha elvéted, akkor pofán csap, és a tengervíz sós, nem olyan édes, mint a Balaton, csípi a szemed, hogy sírni kell, meg köhögsz, mint állat, mert marja a torkod, a tüdődet is kiköpöd, úgy köhögsz, mert nemcsak sós, hanem keserű is, rohadt keserű, amikor pofán csap a hullám. De nem is ez a legrosszabb, hanem hogy ott állsz, világodat nem látod, nincs levegőd, a szád tele azzal a sós-keserű ízzel, le egészen a gyomrodig, és akkor jön a második hullám, és pofán csap az is. Na ez már tuti, hogy levesz a lábadról, mert már nincs erőd védekezni, elrugaszkodni meg pláne nem, hogy felvedd a ritmusát. Ha szerencséd van, a második hullám után úgy fogsz talajt, hogy meg tudod vetni a lábad, és ha eléggé kisodródtál, akkor talpra tudsz vergődni talán. És ha a következő hullámnak elkapod a ritmusát, akkor megint kitágul a horizont, és végre megérintheted a Napot.

〜〜〜

(c)Miklós Rita: Hullámtánc



Nattán-Angeli Nóra: A harmadik

Az első hullám már messziről fodrozódik. Érzem, ahogy közeleg. Egyre oldalog felém. Mégis megráz az ereje. Tüzes levegővel igyekszem elfújni magamtól. De egy szempillantás alatt a magasba repít. Széles hátán ülök, amíg sötétlő kékje száguld velem beljebb, egyre beljebb. Csak a hullámról le ne essek. Csak a kavargó, vad örvénylés le ne húzzon. A világ elhalkul. Csak mi vagyunk, a sötétkék és én. Nem is hullám ez, inkább földrengés, belső lemezeim elcsúszása. A mindenség reng bennem.

Az első hullám talpalatnyi nyugalomba dob ki. Fekszem a homokban. Pihenek. Lélegzem. A következőre készülök. Tudom, hogy jön. Még nem értük el a túlpartot.

A második egyszeriben csak ott tornyosul fölöttem. Mindent visz, a homokot, a fövenyt, engem. Lélegezz! Ereje az elsőnél is nagyobb, a háta szélesebb, a kékje sötétebb. Az örvénylés vadabb. A világ néma. Az idő szótalan. Hullám, földrengés vagy szökőár, mindegy is. A mindenség mozdul meg bennem. Mozdul meg bennem.

Végre ott, abban a pillanatban megérkezem. A második hullám kidob a partra. Minden kitisztul. Tükörsima a világ. És akkor belenézek a harmadik, az én harmadikom tengerszép szemébe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése