Az ablakot kinyitni tilos! – olvastam el már százszor a kilincs mellett a feliratot. Vagyis csak ennyit olvastam: blakot kinyitni tilos, a többit az agyam tette hozzá, a matrica széleit anya leáztatta az ablakpucoláskor, és most pont úgy nézett ki, mint a garázsban apu régi íróasztalán a matricák, felragasztva, félig letépve. Csak a Jodie Foster-es volt ép, azt mondta, addig azt se tudta, van olyan, hogy gyereksztár. Én meg azt se tudtam, hogy Jodie Foster volt gyerek, pedig a képen annyira lehetett fiatal, amennyire én idős vagyok, kedden leszek 9.
Ha nem néztem a feliratot, csak az utcát, a szemközti emeletes házakat, az autókat, az agyam akkor is elolvasta, az ablakot kinyitni tilos. Tilos! Mégis kinyitottam. A hátam mögött, az ajtó melletti falipanelen pittyegni kezdett a vészjelző. Bejött egy kis szél. Apa szerint, ha nem tudnám, milyen hónap van, akkor is érezném, hogy augusztus vége felé járunk, mert már ott van a levegőben az ősz szaga. Beleszagoltam a levegőbe, de csak hűvösséget és füstöt éreztem.
Hallottam, hogy anya fut le a lépcsőn, felismertem a papucsa hangját, megfordultam. Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, a nyitott ablakot nézte, de nem szólt semmit. Mellém állt, bámultunk kifelé.
– Alig fél éve volt az utolsó – mondta. – Az emberek felbátorodtak.
És tényleg, sokan voltak az utcán, és nem siettek, mint pár hónapja, sétáltak, kocogtak, élvezték a nap utolsó sugarait.
– Valahol buli van – mondta anya meghökkenve, és olyan halkan tette hozzá, hogy élőzene, mintha csak sóhajtana.
Lassan sötétedett. Arra gondoltam, de jó lenne nyitott ablaknál aludni, mint a mamánál régen, akkor nézhetném a csillagokat az ágyamból, és hallgathatnám a tücsköket vagy jobb híján a forgalmat vagy az élőzenét, ami nem tudtam, mitől élő, de anya olyan szépen mondta ki a szót. Aztán meg arra, hogy anya nem fogja megengedni, de hátha, és már nyitottam a szám, de ahogy ránéztem, már tudtam, hogy baj van. Arra néztem, amerre ő.
Elállt a szél, a fák mozdulatlanná dermedtek, aztán mintha valaki bekapcsolt volna egy óriás porszívót, az ágaik jobbra dőltek, és a leveleik lobogni kezdtek, mint apró zászlók a szélben, néhány leszakadt, elrepült. Az autók lelassítottak, sorban fordultak vissza a város felé. Hallottam, hogy apa füttyent, lenéztem, a kutyáink már futottak is a ház felé, át a füvön, a szőrük és a fű lobogva mutatott dél felé.
Anya kinyújtotta a kezét az ablakon, láttam, ahogy a kék erek kidudorodnak a kézfején. Rám nézett, hogy tegyem ki én is, de nem mertem. Éreztem, hogy nehezebben veszem a levegőt.
Hirtelen csend támadt. A fák kiegyenesedtek, leveleik nem moccantak többé, a fű kisimult. Anya berántotta a kezét, becsapta az ablakot, és fordult volna, hogy a fali panelhez fusson, de apa már ott állt az ajtóban, felcsapta a kapcsolót a villogó fény alatt, és az ablakok kattogva, sziszegve tökéletesen bezáródtak.
Nem haragudott, de olyan szomorú volt a szeme. A lába mellett befutott a két kutya, felugrottak az ágyamra, láttam, hogy félnek.
Anya mellém térdelt, és átölelt. Hozzá bújtam, szorosan átkaroltam a nyakát. Hallgattam, ahogy apu engedi a fürdővizet az ikreknek, és ujjaival hullámot ver a víz tetejére, hogy felhabozzon, mert a fiúk úgy szeretik.
Ragyogó kék fény öntötte el a szobát, mindketten az ablak fele fordultunk.
– Ideért – sóhajtotta anya, aztán mintha nem számítana, a combjára csapott, és rám mosolygott. – Mindjárt vacsora! – mondta vidámkodva, felugrott, és kifelé menet leparancsolta a kutyákat az ágyról.
– Dzsudi, Foszter, lefelé! Lehetne több eszetek vénségetekre.
 |
| Szántói Krisztián: Védtelen idő |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése