Valamikor régen egy istenháta
mögötti pubban is dolgoztam. Sört mértem a környékbeli munkásoknak. Unalmas,
szürke vidék volt, távol mindentől. Azért is keltett nagy feltűnést az a fickó.
Nem tudni, honnan érkezett azon az estén, de a kinézete alapján arra
gondoltunk, hogy egy filmforgatásról toppanhatott be közénk vagy egyenesen a
diliházból.
Mindenesetre megálltak a
söröskorsók a levegőben: az illető ugyanis tetőtől talpig lovagnak volt
öltözve. Fegyverzete meglehetősen élethűnek tűnt: kard, pajzs meg néhány egyéb
dolog, amit hamarjában nem is tudtunk azonosítani.
A lovag nem jött zavarba, sőt
kihasználta a csendet, súlyos léptekkel középre állt és valamilyen régies,
furcsa kiejtéssel azt mondta, hogy most ért véget ennek a helynek az évszázados
szenvedése, mert ő holnap reggel legyőzi a sárkányt.
Persze kiröhögtük, bár én
egyúttal kicsit bánatos is lettem, mert az illető láthatólag részeg volt, nem
mérhettem már neki sört, de azért megkérdeztem:
– Egészen pontosan hol van az
a sárkány? – Majd még nevetve hozzá tettem – Hogy véletlenül se arra menjünk
haza.
Az egész pub röhögni kezdett,
de lovag nem vette fel a dolgot, kinézett az ablakon, ki a város melletti
mezőre, ahol legtöbbször tényleg köd hömpölygött, és belemutatott a legsűrűbb
szürkeségbe.
– Azt írják a krónikák, hogy a
sárkány ott él kint, a völgyben.
Gúnyosan felvontam a
szemöldököm, és előbbi sikeremtől felbuzdulva (a munkások hálás közönség)
belementem a játékba:
– Na és mondja csak lovag úr,
mit ír a krónika arról a sárkányról?
– Óriási szörnyeteg, aminek
három szeme van. Fel-le száguld a völgyben, közben sisteregve, zubogva tüzet
okád.
– Ugyan már – mondta az egyik
munkás – amiről maga beszél, az egy közönséges vonat, az zakatol ott.
– Azt is mesélik – folytatta a
lovag szelíden – hogy néha elhever a magaslaton, és az égig érő orrából füstöt
ereget a tájra.
– Egy vasöntő működik a mezőn
túl, annak a kéménye füstöl annyira.
A lovag nem zavartatta magát,
tovább szavalt, behunyt szemmel, mintha egy régolvasott könyvből idézné:
– Amikor egyet lép, beleremeg
az egész mező, a fák megremegnek, a házak falai megrepednek.
– A bányában robbantanak –
kiáltotta valaki a sarokból – ezért remeg itt minden. Az én házam is emiatt
süllyedt meg.
A lovag nagyon halkan
válaszolt az agresszív hangra.
– Az is lehet. De én azt
mondom, nem árt azért körülnézni, mi van odakint, a ködben.
Azon az estén még hosszan
röhögcséltünk a szerencsétlen balféken. Sőt néhányan azt is elhatároztuk, hogy
másnap reggel kimegyünk a város szélére. Megnézzük a lovagot, miként is győzi
le a „sárkányt”. Jó murinak tűnt.
Hajnalodott, a köd súlyosabban
nehezedett a tájra, mint egyébként. Egy darabig nem történt semmi. A lovag
ellenőrizte a fegyverzetét, mi nagyokat kuncogtunk ezen.
Aztán meghallottuk a közeledő
dübörgést, amibe beleremegtek a fák, összerezzent a mező. Azt a süvöltést,
zakatolást, sistergést pedig, ami rémisztőbb volt a legnagyobb gőzmozdony
lármájánál is, sosem fogom elfelejteni. A köd fátyolán át felsejlett három
tűzben égő szem, egy lángcsóva, és akkor megláttuk a sárkány homályos
körvonalait.
A lovag nagy levegőt vett, és
elindult a fenevad irányába. Még láttam, hogy két lépés után rutinosan –
majdhogynem unottan – kivonta a kardját. Látszott a mozdulaton, hogy nem
először csinálja és talán nem is utoljára.
Aztán elfutottam. Meg se
álltam Londonig. Most itt élek a dzsumbuj kellős közepén és buszt vezetek. Még
soha senkinek nem beszéltem arról a rémisztő reggelről, azon az isten háta
mögötti mezőn, de tíz év után még most is belém mar a rettenet, ha egy-egy
reggel a szokásosnál sűrűbb köd ereszkedik le a Temzére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése