Világosan
emlékszem arra az író-olvasó találkozóra, ahol az a szemtelen arcú, szemüveges,
okoskodó kisfiú megkérdezte tőlem, nem félek-e, hogy valósággá válik az
életemben valami abból, amit a regényeimben leírtam. Az elbizakodott, fölényes
nevetés ösztönösen tört ki belőlem erre az ostoba kérdésre. Kommersz sci-fiket
írok, mi valósulna meg abból, amit a papírra vetek?! Talán egyik nap arra
ébredek, hogy egy idegen bolygón landolok, vagy hogy tűz üt ki egy űrhajón,
amin utazok?! Zombikkal kell csatáznom? Hahaha!
Most már
nem nevetek.
„Az első órákban nem lehetett tudni, mi
történt, csak azt, hogy az egyik hajtómű lángra lobbant. Talán egy meteor
találta el az űrhajót, de az is lehet, hogy műszaki hiba lépett fel, rövidzárlat
vagy valami ilyesmi. Csak egy volt a biztos: a Kék Orion több kilométeres
tűzcsóvát húzott maga után, úgy úszott át Valeria bolygó egén, mint egy
újdonsült üstökös.”
A csupa
üveg, szocmodern épület olyan kihalt volt, mint egy holdkráter. A portás izzadt
homlokát törölgette éppen, mikor megmondtam neki, hogy egy biztosítási ügyben
jöttem intézkedni. Még hozzátettem, hogy bagatell a dolog, de inkább lennék egy
lángoló űrhajón, mint itt. Utálom az ügyintézést. A portás erre furcsán elmosolyodott,
és mintha olyasmit mondott volna, hogy rendben, akkor legyen úgy. Hirtelen nem
is értettem, miért mondja ezt. Végül felküldött az ötödikre.
A liftben
sem volt senki. Úgy tűnt, mindenki szabadságon van, titkon abban reménykedtem,
hogy egy embert sem fogok találni fent az irodában. Bár találtam volna.
„Priscilla – a fedélzeti mérnök – elindult a
hátsó traktus felé, hogy a lángoló hajtóművet közelebbről is szemügyre vegye. Abban
reménykedett, hogy el tudja hárítani a hibát ott helyben.
Mark – a parancsnok – nem volt ennyire
derűlátó, ő a hídon maradt, és előkészült a kényszerleszálláshoz. Bárhogyan is,
de földre kell tenni az Oriont. Lehetőleg az egyik bányászkolónia közelébe. Mivel
a Valeria bányászbolygó volt, bányászkolóniákból nem szenvedett hiányt. Valahol
csak lesz lehetőség arra, hogy megjavítsák a rakétát.
Jonny – a pilóta – éppen pihenőidejét
töltötte valahol, ezért az űrhajó hangosbeszélőjén folyamatosan szólt a
közlemény: Jonny, azonnal gyere a hídra! Jonny, azonnal gyere a hídra…”
A dübörgést
és a vad szirénázást már a negyedik emeletnél meghallottam. Azt hittem,
tűzriadó van, és nem tévedtem, tényleg az volt, csak nem abban a ronda
szocmodern irodaházban, hanem a Kék Orion fedélzetén, ahova néhány pillanat
múlva kiléptem a liftből.
Végül is én
kívántam így!
Vörös
fények villogtak körülöttem, és a folyosó falaira rögzített hangszórók bömbölve
kerestek valamilyen Jonnyt. Először azt gondoltam, hogy itt vagy tűz van, vagy
filmet forgatnak, mindenesetre nem normális, hogy az izzadékony portás felküldött
ide. Aztán egy szkafanderes férfi toppant elém.
– Jonny,
gyere gyorsan – mondta megkönnyebbülten –, le kell szállnunk a Valeriára,
valami történt a hajtóművel.
Ekkor
rémleni kezdett valami. Igen, valamikor régen, talán húsz éve, írtam egy olyan
novellát, amiben kényszerleszállást végez az űrhajó egy bányászbolygón…
Egy
robbanás rázta meg a hajót. Miközben Mark felsegített a padlóról, már tudtam:
ez a robbanás most ölte meg Priscillát. Tudtam, hiszen én írtam az egészet. Ekkor
eszembe jutott az egész történet, és lebénultam a félelemtől. Marknak úgy
kellett betuszkolnia a hídra.
Hosszú,
rázós landolás volt. A Kék Orion úgy ért földet, mint egy odaégetett
hálaadásnapi pulyka. Mark közben meghalt: harminc kilométer magasságban egy
repülő törmelék kilyukasztotta a szkafanderét.
Minden
ízemben remegtem, amikor kikászálódtam az űrhajóroncsból. Alkonyodott. Egy
pillanatra megálltam a meleg, mézszínű fényben. Néztem az óriási napkorongot,
az aranyfényben ázó tornyokat, darukat, antennákat, a kihalt bányásztelep
fénytől részeg romjait. Olyan szép volt ez a kép, hogy szinte elfelejtettem,
sötétedés után zombik jönnek elő a tárnák mélyéről.
Tudtam,
egyedül vagyok, és hosszú – negyvennyolc órás – éjszaka vár rám.
Mi a
fenének kellett sci-fi írónak mennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése