Búskom úr pontban 5.55 perckor kinyitotta a szemét. Az
ébresztőórája ezen a reggelen is fület bántó csörömpöléssel ordított bele a
sötétségbe. Búskom úr gyakorlott mozdulattal kelt fel bal lábbal, és egy
morgásszerű ásítást hallatva nyújtózott.
A mosdóban, miután megmosta az arcát, belenézett a tükörbe.
Szeme alatt ott voltak a jól megszokott fekete karikák, szája két sarka, mintha
valami súly húzná, lefelé görbült.
Búskom úr egy pillanat alatt megállapította, hogy a mai nap
is rettenetes lesz, és ő továbbra is a világ legszomorúbb embere.
Ha a szomorúságot nem akadályoznák a tökéletességben olyan
érzelmek, mint a büszkeség vagy az elégedettség, talán egy kicsit mindkettőt
érezte volna még ebben a percben és minden reggel ugyanekkor, de nem engedett a
kísértésnek.
Mióta az eszét tudta, vagyis pontosan 42 éve 7 hónapja 3
napja 22 órája és 5 perce tudta, hogy fontos valamiben elérni, hogy ő legyen a
leg.
És elérte.
Ő a világ legszomorúbb embere, és ha hosszú évek kemény
munkájával elérte ezt, ebből nem fog engedni.
Nem, nem és nem!
Búskom úr ragaszkodott a legjéhez, és mindent megtett érte,
hogy ha megszerezte, ne veszítse el.
Bár nem tudta, de régóta már nem csak egy leget birtokolt. A
hivatalban, ahol Búskom úr 19 éve 11 hónapja 30 napja 19 órája és 50 perce
munkaviszonyban állt, egy idő után ő lett
a legszőrszálhasogatóbb,
a leghajthatatlanabb,
a legszúrósszeműbb,
a legkőszívűbb
aktatologató, amiért valahogy őt kedvelték a legkevésbé a munkatársai és az
ügyfelei is.
Még a főnöke is, aki büszke letetett volna rá, hogy az ő
beosztottjának köszönhető a legtöbb büntetés és így a legtöbb kiosztott bírság
is a hivatalban, még ő is leginkább elkerülte, hogy egyáltalán szóba kelljen
állni Búskom úrral.
Mivel Búskom úr leginkább dolgozott, a munkatársai és ügyfelei
meg legjobbnak látták a legmesszebbről elkerülni, ő lett lassan a
legmagányosabb ember a városban.
Persze ezzel nem foglalkozott, hiszen a legfontosabbnak azt
tartotta, hogy a legtöbbet megtegye azért, hogy soha, egyetlen percre se
veszítse el az uralmat a szomorúsága felett.
Ebben pedig a legtöbb idejét felemésztő munka a legjobb
segítőtársa volt.
Ezen a reggelen is legnagyobb igyekezettel öltötte magára
fekete kabátját fekete nadrágja és cipője fölé, és indult el a legpontosabban,
hogy a legbiztosabban elkerülje, hogy elkéssen.
A legkeserűbb kávé, ami a legfeketébb volt mind közül, amit
a legközelebbi boltban árultak, mindig segített Búskom úrnak, hogy az utcán
járva egy pillanatra se remegjen meg a szája széle.
Még távolról emlékezett egy rémes esetre 3 évvel 5 hónappal
2 nappal és 3 órával ezelőttről, amikor valami úgy megcsiklandozta a mellkasa
tájékán, hogy azt hitte, menten mosolyogni kezd, de a kávé utolsó cseppjének
íze megmentette.
Azóta dupla feketével indította a napot, a szemét egy percre
sem emelte fel, fülét pedig jó alaposan bedugaszolta, nehogy valami is újra
beférkőzzön oda a szorosan meghúzott kabátja belsejébe.
Sietett. A legrövidebb úton ment a buszmegállóhoz a világ
egyik legkisebb parkján keresztül.
Szedte a legfényesebbre sikált fekete cipőit, és nem gondolt
semmire, csak arra, hogy legfeljebb 32 lépés, és eléri a buszmegállót.
Már csak 12 lépés volt hátra, amikor szörnyűség történt.
Egy rózsaszín valami ütődött Búskom úr mellkasának.
A hirtelen megállástól az egyik füldugó kilazult, és
lepottyant a földre.
Búskom úr le akart hajolni, hogy felvegye, de a fülébe a
legijesztőbb zaj hasított bele, amit 24 éve 11 hónapja 30 napja 19 órája 50
perce hallott utoljára.
Kislánykacagás.
Gurgulázó, önfeledt, örömteli kacaj.
Nézd csak, ugye milyen szép? Nézd, milyen szép, ugye, hogy
ez a legszebb lufi a világon? – kérdezte a rózsaszín kabátos kislány, mikor kis
szünetet tartott a világ legboldogabb két kacagása közben.
Búskom úr újra érezni kezdte a mellkasában a csiklandozást.
A csiklandozást, amit egyre gyakrabban érzett, de maga előtt
is a legnagyobb titokban tartott.
Hitt benne, hogy ez a világ legnagyobb tévedése, hogy vele
ez megtörténhet. Hogy a legkeményebb munka évei után elveszítse azt a leget,
amire rajta kívül egyetlen ember sem vágyott a világon.
A mellkasában lévő csiklandozás elviselhetetlenné kezdett
válni, ahogy a kacagás is, ami közvetlenül előtte egyre hangosabban és
hangosabban szólt.
Nézd, ugye, ugye, hogy a legszebb?
Búskom úr nem bírta tovább.
Felemelte a fejét, benne fekete karikás szemével, és arra
nézett, amerre a gurgulázó nevetés szállt.
A mellkasában lévő csiklandozás lefutott a lábán, szétfutott
a karjain, és felszaladt a nyakán, egészen a feje búbjáig.
Érezte, hogy megmozdul a szája széle.
Elmosolyodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése