Molnár Krisztina Rita: Időkert

 

Grafika: Stenczel Tamás

Ha meghallom a hangjukat, végem.

Amikor először fogtam fel, hogy mi történik, megdöbbentem. Mint valahányszor, amikor a tengerben egyszer csak elfeledkezem mindenről, mert egyre beljebb visz az úszás ritmusa, a hullámok, a fény vízen felpattanó szikrái, a könnyűség. Ilyenkor mindig váratlanul ér és megborzongat, amikor ráébredek, milyen messze kerültem a parttól, ahogy megérzem, mekkora alattam a mélység.

A hangjuk átkapcsol, mint egy váltó, másik frekvenciára, másik térbe. Csak éppen nem a víz tátong alattam, a bennem lévő mélység változik és hullámzik. Ráadásul a legijesztőbb mértékben, mert azt pontosan érzékelem, hogy ennek a valaminek nincs alja, nincs valahol legalul egyetlen pont sem, amin megvethetném a lábam. Folyamatosan folytatódik, de nem egyszerűen végtelen, az túl egyszerű riadalom lenne. Annyit töprengtem már ezen, hogy volt időm átgondolni. Ebben a végtelen, hullámzó térben az a legképtelenebb, hogy abszolút biztonságos. Kerített tér. Mint egy kert vagy egy erdő. Én magam vagyok a határa. De ha belekerülök, egészen megszűnök. Átalakulok, határolt határtalanná válok. Eltűnnek a vonásaim. Onnantól csak bent van, bent vagyok a véget nem érő bentben, mert kint nincs.

A hangjukkal csinálják. Attól lüktetni kezd bennem valami, azonnal, ahogy meghallom. Leginkább az idő. Az időben pedig ott hullámzik a nagymamám vékony, selyemszálú haja, az apám karmesterpálcája, a nagyapám méheinek zümmögése, az anyám hangja, amivel átölelt, a húgom nevetése és ahogy az öcsém énekel, miközben a kedvemért megpróbálja lefogni az Angie akkordjait, és még mélyebben a dédi fűzős cipői és a datolyapálma vékony levelei, amit a nagynéném hajtatott magról, a nagybátyám krákogása, a másik nagyapám összevont szemöldöke, ha csúnyán összetúrtam a kenőkéssel a vajat, de szájharmonikájának kanyargó dallamai is, és karácsonyfák filigrán ezüstszálai, gyümölcskéssel formázott narancshéjvirág a radiátor rácsán, rósejbni illata egy péntek délutánból, lebegnek a szalmakalapos, kakaóvajillatú strandolások, tollaslabdák suhognak a két nagy tölgy közti mezőn, libegnek a két ablak közé készített mikuláscsizmák, az uzsonnaszalvéták, a vasárnapi römi kártyalapjai, sietős, iskolatáskás reggeli elszaladások és bundáskenyeres esték körbeült asztalai, integetések ajtókból és kapukból, és csak azért nem sorolom tovább, mert nem is a részletek miatt mesélem. Hanem hogy elmondjam, egyszerűen nem tudom, azóta nem értem, hogyan képesek rá mind a hárman, hogy megszüntessenek és azonnal átváltsanak engem végtelenbe, amióta megszülettek és először felsírtak.