Nattán-Angeli Nóra: A Mirelitmadár

Grafika: Becsei Renáta

Élt egyszer egy Mirelitmadár. Hogy az Üveghegyen innen vagy túl, nem tudom, de az biztos, hogy a Rózsaligetben lakott, a Rózsaligetnek a legalacsonyabb bokrán. Alacsonyan fészkelt, hiszen a környék egyetlen macskája sem vadászott rá. A puha füvek elhajoltak tőle, csak a csattanó maszlagok rezegtették felé tüskéiket egykedvűen. A kismadár szürke volt, aprócska, és olyan hideg, mintha egy jégtáblákat sodró hegyi patakban fürdött volna meg. Így hát mindenki Mirelitmadárnak hívta, és az igazi nevére – ha volt neki egyáltalán – már senki nem emlékezett.

A Mirelitmadár csapzott jégfiókaként kelt ki a tojásból, miközben minden testvére meleg volt és illatos. Madármama melengette, de Mirelit nem engedett fel. Közben a többi fióka csípte-vonta Madármamát, nem dajkálhatta egész nap csak jeges madarát. Testvérei elhúzódtak tőle, nem csiripeltek neki, nem tollászkodtak vele, és a szárnypróbálgatásból is kihagyták. Más madárgyerekek is messze elkerülték. Egymagában ugróiskolázott, széltornázott vagy kötéltáncolt. És annyit lógatta egymagában a csőrét, hogy az időközben hosszúra nyúlt.

Madármama egy nap azt javasolta neki, hogy repüljön jó közel a Naphoz. Így Mirelitmadár egyre magasabbra és magasabbra szállt, de attól sem melegedett át. Viszont igen-igen megszerette a magasban való vitorlázást, ahol rajta kívül még a gépmadár sem járt. Szeretett megpihenni az alkonyi ég piros sezlonján. Onnan szemlélődött, nézelődött. Onnan végre messze volt a csipkelődő kórus, a csőrbiggyesztés, a borzongó szárnycsapkodás.

Egyszer, egy ilyen bársonyos üldögélés közepette kövér esőcsepp hullott rá. Az eső potyogott, és egyre nagyobb cseppekben hullott, a Mirelitmadárnak lassan minden tolla vizes lett. Mire észbe kapott, már nem tudott elrepülni. Verdesett, ugrándozott, kereste, hova bújjon, de hiába. Az ég jajveszékelt, a szél nyüszített. A Mirelitmadár nem tehetett mást, várta, hogy keresztülzuhogjon rajta a felhőszakadás.

Miután a vihar elvonult, és Mirelitmadár a sezlonon szárítkozott, egyszer csak a messzeségben megpillantott egy afrikai falut, ahol mindenkinek melege volt. Mindenki legyezte magát, mindenki az árnyékot kereste, a nagy elefántok pedig az ormányukkal locsolták magukat. Akkor Mirelit gondolt egyet, és huss, arra vette az irányt. Napokig, hetekig repült, olyan sokáig merítette az ég kékjébe a szárnyait, hogy kékek lettek azok is, mire a faluba ért. Eleinte megbújt egy bokorban. A bokor onnantól kezdve jóleső hűvösséget árasztott. Közelebb hajoltak hozzá a füvek, rászálltak a tikkadt madarak. Egyszer egy kutya feküdt a bokor alá, aztán a gyerekek bújtak hozzá, végül a felnőttek is oda telepedtek. Jól érezték ott magukat, énekeltek, meséltek. Egyszer csak Mirelit felrebbent, és ahogy ott körbe-körberepkedett, mindenki felüdült tőle. Attól fogva a falubeliek minden nap meglátogatták. Mirelit pedig velük tartott a közeli folyókhoz, ahol hosszú csőrével könnyedén kapdosta ki a halakat. Az emberek nagy becsben tartották. Csodálták üdeségét, és szárnyai kékjét. Nem is hívták Mirelitnek többé, hanem Jégmadárnak nevezték.