Miklya Luzsányi Mónika: A mélytenger

Grafika: Stenczel Tamás

Pöttöm és Melák a tengerparton ült, és a vizet nézte. A végtelen tengert.

– A tenger lefelé is végtelen? – kérdezte Pöttöm.

– Mi? Micsoda? – riadt fel Melák, mert a hullámok zsongása kicsit elandalította. – Hogy érted azt, hogy lefelé is végtelen?

– Hogy nincs alja – válaszolta Pöttöm. – A tengernek biztosan nincs alja. Ha lemerülünk, akkor a végtelenig úszhatunk lejjebb és lejjebb a fényes kék vízben. Sohasem érünk el az aljára. Mert nincs neki.

– De van – válaszolta Melák. – A tengernek van alja. Nagyon mélyen, de van. És a tengermély sötét.

– Akkor leszállhatunk az aljára?! – ragyogott fel Pöttöm szeme. Melák kicsit összehúzta magát. Nem volt könnyű, mert ő ugye elég nagy darab. De szerette volna még kisebbre összehúzni magát. Olyan kicsire, hogy kisebb legyen, mint Pöttöm. Annyira kicsi, hogy ne is lehessen észrevenni. Főleg Pöttöm ne lássa meg. Mert Melák nagyon jól tudta, hogy amikor Pöttöm úgy kérdez, hogy parancsol, annak sose lesz jó vége.

Mint amikor megkérdezte, hogy sütnek-e répatortát? Persze egyik répa sem volt elég édes neki, és addig mentek, amíg fel nem ébresztették a répaszörnyeket. Vagy amikor megkérdezte, hogy nem fújják-e fel a Hihimadarat. Amin Hihi úgy megsértődött, hogy akkora lett, mint egy ház. Vagy még nagyobb. De Pöttömnél még abból is galiba lehet, ha megkérdezi, hogy mikor lesz végre hidegebb. Mert most kánikula van, harmincöt fok. És hiába süt hétágra a Nap, ha Pöttöm kérdez, vagyis parancsol, akkor rövid időn belül leszakad az ég, zuhogni kezd az eső, és jönnek az északi szelek. Arról meg ne is beszéljünk, amikor megkérdezte, hogy mi az a csíkos izé a csipszes zacskó szélén, és rögtön egy vonalkódba zárva találták magukat. Az erdőben meg jött a Lény, azután az UFÓ-k. Máskor meg mehettek a föld alá karácsonyfát díszíteni.

„Nem – gondolta magában Melák. – Most nem akarok ilyen kalandokat! Semmi kedvem lemenni vele a tenger mélyére! És nem is megyünk! Mert én vagyok Melák! Ő meg csak… Egy Pöttöm! Szóval az lesz, amit én akarok!”

– Nem szállhatunk le a tenger mélyére! – válaszolta végül határozottan.

– De miért nem? – kérdezte Pöttöm.

– Mert nem vagyunk tengeri lények. Megfulladnánk a víz alatt.

– Ugyan – legyintett Pöttöm – dehogy fulladnánk meg. Csak mélytengeri búvárruhát kell szerezünk. Olyan sisakosat. Tudod?!

– Tudom – válaszolta Melák, és úgy érezte, hogy ezt a játszmát elvesztette. Még el se kezdte, már vesztett…

„Az nem lehet… – gondolkodott magában –, hogy két mondattal kétvállra fektet! Hiszen olyan pöttöm! Ahááá! – csapott a fejére – Pöttöm! Akkor nem lesz nehéz megijeszteni!”

– Nem megyünk a tenger aljára, mert ott sötét van.

– Jó – válaszolta Pöttöm –, majd viszünk búvárlámpát.

– De a lámpa fényére odajönnek a hatalmas mélytengeri halak. Saját lámpásaik vannak, és méteres fogaik. Hallottál már róluk?

– Igen – mondta Pöttöm –, nagyon félelmetesek.

– Még hogy félelmetesek! – kacagott Melák, mert úgy érezte, jó úton jár az ijesztésben. – Az nem kifejezés! De ők legalább nem esznek meg! Nem úgy, mint a vércápák!

Pöttöm közelebb húzódott Melákhoz. Kicsit remegett a hangja, amikor megszólalt:

– A cápák megeszik a Pöttömöket?

– De meg ám! Hamm! Egy falással bekapnak! És akkor jártál jól, ha csak lenyelnek, és nem cincálnak darabokra. De van ám a cápáknál is szörnyebb a mélytengerben! Tudod, mi az?

Pöttöm fogvacogva rázta a fejét. Hang nem jött ki a torkán, de Melák látta a tekintetében, hogy alig várja a folytatást.

– A Gyilkos Fejlábú! Olyan hatalmas, mint egy felhőkarcoló. Nyolc karja van, és persze halálos az ölelése. De nem is kell, hogy megfogjon, mert elég, ha rád néz, azonnal porrá éget a tekintete.

– Óóóó… – suttogta Pöttöm elhaló hangon. – A Gyilkos Fejlábú…

– Igen! – vágta ki Melák, és még valami nagyon rettentőt akart mondani, mert érezte, hogy közel a győzelem. De Pöttöm megelőzte. Egész testében reszketett a félelemtől, mégis reménykedve nézett fel Melákra:

– És mikor indulunk?

– Hogy mi? Hogy? – hebegte Melák. – Te le akarsz menni abba az iszonytató mélységbe? Azok közé a rettenetes szörnyek közé?

– Hát, persze – rebegte Pöttöm. – Hiszen olyan izgalmasan meséltél róluk.

– De hát nem fogsz félni? Már most is vacog a fogad...

– De, fogok – bólogatott Pöttöm. – Nagyon fogok félni. A lámpás halaktól, az iszonytató vércápáktól és a Gyilkos Fejlábútól is. Rettegni fogok. De nem lesz semmi baj, mert te megvédesz engem. Ugye, Melák? – kérdezte Pöttöm, és kicsi kezét beletette Melák nagy, szőrös mancsába. Igazság szerint választ sem várt, hanem azonnal feltette a kérdést. Pontosabban kiadta a parancsot:

– Akkor indulhatunk?!