Mészöly Ágnes: A hercegnő és a Sötétség Farkasa

Grafika: Katona Dóri Julis

A palota fényesebb volt, mint az Ősök égi csarnokai. Kristályablakain áthatolva megtört és ezernyi színes sugárra szakadt a napsugár, hogy aztán sziporkázva táncoljon a hibátlanra suvickolt parkettán vagy a falak márványborításán. Az éj beállta előtt szolgák szorgos hada járta végig a folyosókat és a termeket, és hófehér, karcsú gyertyák százait gyújtotta lángra. Amikor sötétség borult a városra és a birodalomra, a palota ablakaiból áradt a fény, oly magasra, hogy még az alacsonyan úszó fellegeket is világos fátyollal vonta be.

A hercegnő kisleányként érkezett a palotába, és azóta nem lépett újból ki a kapuján. Minek is lépett volna, hisz odabent gondolni sem tudott olyasmire, amit ne teremtett volna elő neki a herceg. Ha táncolni kívánt, muzsikusok sereglettek köré, ha elmélkedni, a legkiválóbb tudósok hallgatták gondolatait, ha pedig arra volt kedve, a fegyverteremben tapasztalt harcosok okították kardforgatásra. Két dolgot nem tehetett a hercegnő: tilos volt egyedül maradnia, vagy sötét szobában tartózkodnia. A herceg parancsának eredete az évek homályába veszett, de a komornák, akik a nap minden percében követték a hercegnő lépteit, azt suttogták, hogy a herceg egykoron jóslatot kapott, miszerint menyasszonyát, a hercegnőt, akit ezer leánygyermek közül választott magának, a Sötétség Farkasa is jegyeséül akarja, és amíg a leány nagykorúságával el nem következik az esküvő, bármely pillanatban elrabolhatja őt. Csak a megfelelő körülményekre vár: hogy a leány egy pillanatra egyedül maradjon egy sötét szobában, s akkor, őrizze akárhány katona, s védjék bármily vastag falak, ő eljön érte. Azt is beszélték, hogy a herceg nem alaptalanul ily elővigyázatos: a legöregebb szolgálók azt mesélték, hogy valamely titkos varázslat tartja ifjan testben-szellemben, és számtalanszor próbálkozott már házasodással, de egy gonosz erő mindig megakadályozta a boldogító igent.

Ám a hercegnőt nem zavarták a mendemondák. Rajongott leendő hitveséért, izgatottan várta nagykorúsága és esküvője napját, s ahogy az közeledett, egyre kevesebbet foglalkozott kardforgatással, tudományokkal vagy tánccal. Minden idejét a tökéletes menyasszonyi ruha kiválasztására és a megfelelő ünnepi menü összeállítására fordította.

Az egyik napsütéses délutánon egy palotaőr aszott arcú asszonyt kísért a hercegnő színe elé. A vénség azt állította, hogy varrónő, s képes megalkotni a tökéletes ruhát a menyasszony számára. A hercegnő hitte is, nem is, amit hallott, hiszen ezernyi léhűtő próbált nap mint nap a bizalmába férkőzni, de úgy döntött, ad egy esélyt az öregasszonynak. Kérdezgetni kezdte, miféle anyagot használna, milyen koszorút, szoknyaformát képzelne el számára, de az kitért a válasz elől.

– Csak akkor tudom megvarrni neked a tökéletes öltözéket, ha egy éjszakán keresztül kettesben beszélgethetek veled. Meg kell ismerjem a történetedet, az álmaidat, a félelmeidet és a legtitkosabb vágyadat. Ezek mind elengedhetetlenek ahhoz, hogy megalkothassam a menyasszonyi ruhádat.

A herceg hallani sem akart arról, hogy jegyese az ismeretlen társaságában töltsön egy éjszakát, és gondolkodás nélkül kidobatta a vénasszonyt a palotából. Ám hiába hívatott helyette külhoni szabókat, hírneves öltöztetőket, hiába töltetett meg egy egész termet a legkülönbözőbb menyasszonyi ruhákkal, hogy a hercegnő kedvére válogathasson, az csak ímmel-ámmal méregette a kelméket, és unottan turkált a gyöngyök között. Egyre a vénasszonyon járt az esze, és azon, hogyan is találhatná meg a tökéletesen hozzáillő ruhát, hiszen fogalma sincs a saját vágyairól, félelmeiről, álmairól, és nem tudja, mi is az ő története. A búskomorság egyre inkább elhatalmasodott rajta, és ha a herceg arról faggatta, mivel vidíthatná fel, konokul hallgatott.

A menyegző napja közeledett, de a menyasszony már árnyéka sem volt önmagának. A herceg kénytelen volt kezébe venni a dolgokat: kiválasztott egy megfelelő ruhát, összeállította az ételsort és a vendégek listáját, megduplázta a jegyese körül szolgálók számát, hogy még véletlenül se maradjon teljesítetlen a leány egyetlen kívánsága sem. A hercegnő esténként három társalkodónő kíséretében vonult vissza lakosztályába, ahol az éjszakai nyugodalom idején is tucatnyi gyertya biztosította a fényt.

A menyegző előtti utolsó vacsorán a hercegnő, mindenki meglepetésére, újra vidám és kedves volt. Megköszönte a hercegnek a gondoskodást és a türelmet, amit e nehéz időszakban tanúsított felé, parázs vitába bonyolódott néhány tudóssal, az étkezés végeztével pedig táncolni is kedve támadt. Boldog mosollyal, pironkodó meghajlással búcsúzott a hercegtől, és amikor az megkönnyebbülve magához ölelte, a fülébe súgta, mennyire várja már a holnapot, majd komornái kíséretében visszavonult.

A hálószobájában aztán levetette abroncsos, nehéz brokát szoknyáját, és megparancsolta a komornáknak, hogy fésüljék ki a haját. Ám amikor az egyik lány kicsit meghúzta az egyik tincsét, éktelen haragra gerjedt.

– Fájdalmat okozol nekem az esküvőm előtti napon? Azonnal tűnj a szemem elől, eridj le a konyhába, és csináltass nekem tejszínes gyümölcskosárkákat engesztelésképpen!

A komorna ijedten szaladt ki az ajtón. A hercegnő pedig meghagyta a maradék két lánynak, hogy készítsenek neki illatos fürdőt. Ám amikor belépett a fürdőhelyiségbe, és beleszagolt az illatos gőzbe, megint kiabálni kezdett:

– Levendula? Hát minek néztek ti engem? Aszott vénlánynak, aki a múlton mereng? Menyasszonyhoz illő fürdőt akarok, amiben frissen gyűjtött rózsaszirmok úsznak! Futás a kertbe, amíg szépen mondom!

Az egyik komorna sírással küszködve indult a palota kertjébe, a másik pedig behúzott nyakkal várta, vajon őt miért szidja le a hercegnő. Ám annak mintha elfújták volna a haragját. Mintha mi sem történt volna, leült a tükrével szemben, és kedves hangon kérte a lányt, segítse le róla a fűzőjét, aztán vékony pántos ingecskéjét igazgatva arról kezdett csacsogni, hogy vajon a gyémánt tulipánt formázó nyakéket vagy a hófehér igazgyöngysort viselje az esküvőn.

– Legjobb lenne, ha most azonnal felpróbálnám mindkettőt! Idehoznád őket, kedvesem, az öltözőszekrényem legfelső fiókjából?

A lány készségesen ugrott a parancsra, semmiképp sem akarta feldühíteni a hercegnőt. Arra, hogy mekkorát hibázott, csak akkor jött rá, amikor a fürdőhelyiség ajtaja becsapódott mögötte. Hiába rángatta a kilincset, a hercegnő belülről elreteszelte az ajtót, s csak annyit mondott neki, hogy meneküljön a palotából, mielőtt a herceg rájön, mi történt.

A lány torkában dobogó szívvel osont a fényes folyosókon a palota kapuja felé, a hercegnő pedig életében először egyedül maradt. Lassú, megfontolt léptekkel körbejárt a fürdőhelyiségben, egyenként elfújta a gyertyákat, aztán az utolsóval a kezében visszaült a tükör elé, és így szólt:

–- Annak az öregasszonynak igaza volt. Meg kell ismernem a történetemet, az álmaimat, a félelmeimet, a vágyaimat. A herceg mindent megtesz, hogy távol tartson tőlük, örökké félt, nem engedi, hogy belepillantsak a sötétbe. De nekem elegem van a gyávaságból. Ha eljön értem a Sötétség Farkasa, megküzdök vele – ezzel elfújta az utolsó gyertyát is.

Egy ideig semmi sem történt. Aztán a hercegnő hatalmas robajt hallott, mintha összeomlottak volna a palota falai. Rémülten kapaszkodott a tükrös asztalka szélébe, és lélegzetvisszafojtva figyelte a zajokat.

Észre sem vette, mikor vesztette el az eszméletét.

Arról sem volt fogalma, mennyit heverhetett ájultan, de amikor felébredt, plafon helyett alkonyi szélben lengedező őszi leveleket látott a feje felett. Vacogott, és amikor megpróbálta megmozdítani elgémberedett tagjait, rájött, hogy egy hatalmas, fekete állat alszik mellette, testével óva őt a kihűléstől.

– A Sötétség Farkasa? – motyogott maga elé kábán a hercegnő. – Hát mégis eljött értem?

– Így is mondhatjuk – emelkedett fel az ébenszínű bundából egy félelmetes ragadozópofa. – De az is lehet, hogy te indultál el végre a Sötétség Farkasa felé. S ezért végtelenül hálás vagyok neked. Megismersz, imádott hercegnőm?

A hercegnő döbbenten hallgatta a herceg hangját.

– Hosszú századok alatt leányok tucatjai éltek fényes palotámban. Mindent megadtam nekik, aranykalitkába zártam őket, s titokban sóvárogva vártam, hogy valamelyik végre fellázadjon a pazar bálok, a szebbnél szebb ruhák és az örök ragyogás ellen. De egyik sem volt elég kíváncsi vagy elég bátor. Mindegyik gondolkodás nélkül követett az oltárig… A legtöbb, amit tehettem értük, hogy egy kisebb vagyonnal útjukra bocsátottam őket. Te viszont meg akartad ismerni a történetedet, az álmaidat és a vágyaidat, és ezzel végre megtörted az átkot. Nem kell örökre a makulátlan fényben élnem, visszaváltozhattam azzá, aki voltam: veszélyes vadállattá, aki szabadon kóborol a vadonban. És te is szabad vagy. Ha szeretnéd, visszatérhetsz a faluba, ahonnan származol, megismerheted a történetedet. A palota is a megszokott pompával vár, te lehetsz az úrnője életed végéig, megfejtheted, milyenek az álmaid, és mik a titkos vágyaid. De ha szívesen maradsz, lehetsz az erdő úrnője. Ám akkor találkoznod kell a félelmeiddel is.

A hercegnő mélyen a farkas szemébe nézett. Érezte, hogy nem kell tartania a vadállattól.

– Nagy baj lenne, ha ezt csak később dönteném el? – kérdezte. Visszafészkelte magát a sötét bunda oltalmába, és nagyot ásított. – Sőt, az is lehet, hogy eszem ágában sincs választani a lehetőségeim közül… mindenesetre először aludnék egyet. Ehhez mit szólsz, Sötétség Farkasa?

– A legjobb választ adtad, hercegnőm. A legeslegjobbat – válaszolt a Sötétség Farkasa. Lehunyta zölden sziporkázó vadállatszemeit, és megnyugtató, emberi hangján dúdolni kezdett, hogy álomba ringassa a hercegnőt.