Vibók Ildi: A Kis Királylány karkötője

Vibók Ildi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Legkisebb Királylány. Édesapja, a Felséges Király – aki mindennél jobban szeretett volna nyugdíjas rendőr lenni – egy szép napon arra ébredt, hogy az lett. Ennek nagyon megörült, és hogy mások is örülhessenek, a helyi csárdában óriási csinnadrattát csapott. Volt ott sült malac, sült csirke, meg sült minden, folyt a bor, a sör, meg a kokakóla, és a Kis Királylány örömére rittyentettek egy sütipultot is.
Jöttek is a vendégek csőstül a világra szóló dínomdánom hírére, annyian voltak, mint csillag az égen, fűszál a réten, de legalább harmincan. Mikor kiörülték magukat, és a tortával töltött Kis Királylány is elálmosodott, mind úgy határoztak, hogy hazatérnek és ott ünnepelnek tovább. Ahogy megérkeztek, a Kis Királylány, aki túl fáradt volt, biccentett az alattvalók felé, bevackolta magát a szobájába és már majdnem elaludt, mikor hirtelen eszébe villant, hogy hű társa, a Felelőtlen Zombimaci még délután a trónterem asztalán maradt. Felcihelődött hát, betekergőzött egy kockás takaróba, kivánszorgott a trónterembe, és éppen felmarkolta volna a rózsaszín állatot, mikor pillantása hirtelen a Csodálatosan Csillogó Valamire esett. A Valami ott hevert a Felelőtlen mellett, ragyogott, mint a felkelő nap és a Kis Királylány, aki már sok szépséget látott a falusi céllövöldésnél, rögtön tudta, hogy ilyen szépet még soha… Óvatosan felemelte.
– Juhééé egy bilincs! – rebegte és a jobbjára csattintotta, aztán körbenézett, mert azt látta a tévében, hogy két csattintás kell, hogy minden rendben legyen. A radiátor huncutul fehérlett az ablak alatt, de a Kis Királylány sóhajtva nemet intett neki, és inkább a másik csuklójára csapta a cuccot, aztán belépett a konyhában a mulatozók közé.
– Tadaaaam! – mondta, és kecsesen az alattvalók felé nyújtotta összebilincselt kacsóit. Már amennyire a hóna alá préselt takarója engedte.
A hatás a Kis Királylány minden várakozását felülmúlta. A pórnép elhallgatott, és ahogy körbehordozta a tekintetét rajtuk, elégedetten látta a felhúzott szemöldököket, meg a leeső állakat. A döbbent csendet elsőként bácsikája, Pityu törte meg.
– Azta, kis zsarupalántája! – motyogta elégedetten a borospoharának. – A vér, a vér, a vér – itt kicsit elakadt, de hű asszonya a segítségére sietett:
– ...az nem válik vízzé – veregette meg csodálattal a hites ura vállát, hogy így ért az örökléstanhoz.
– Amúgy hogy működik az ilyesmi? – érdeklődött Miska, az udvari asztalos, azzal megragadta a Kis Királylány kezét, amitől a bilincs fogacskás része beljebb ugrott vagy tízfognyit és elkezdte vágni a fenséges bal csuklót.
– Egyszerű – szólalt meg az Öreg Király, aki eddig láthatóan elmerengett a látványon, de most, hogy szakértőre volt szükség, kiszakította magát a poétikus halmazállapotból és felvállalta ezt a szerepkört.
– Annyi, hogy befelé szaladnak a fogak, így gyorsan rá lehet csapni a delikvensre, de visszafelé meg nem szaladnak, na… Vagyis… – itt szeme újfent átment merengőbe.
– Vagyis? – érdeklődött tovább az udvari asztalos.
– Vagyis ahhoz már a kulcs kell, na! – nyögte ki a Király.
– Áhá! – értelmezte Miska a hallottakat. – Szóval a kulcs.
– A kulcs.
– De milyen kulcs?
– Hát a bilincskulcs!
A Kis Királylány ekkor döntött úgy, hogy újra ideje aludni térni, úgyhogy felséges atyjához fordult.
– Akkor kérem szépen – mondta bágyadt mosollyal.
– Mit?
– A kulcsot.
– A kulcsot?
– Igen.
Az Öreg Király szemében a megértés fénye csillant.
– Ja, az nincs meg.
A Kis Királylány hitetlenkedve meredt az Öreg Királyra.
– Te hazahoztál a rendőrségről egy olyan bilincset, aminek nincs kulcsa?
– Azt nem mondanám, hogy nincs – magyarázta a friss nyugdíjas – mert valahol biztos van! Csak nálam nincs!
– Papa, te hazahoztál a rendőrségről egy bilincset, aminek nincs nálad a kulcsa?
– Véletlen volt.
A Kis Királylány nagyot nyelt.
– No, jó, de hogy veszem le?
A Király reménykedve nézett végig a dáridóban megroggyant népén, jó ötleteket várt, és nem csalódott.
– Le kell lőni róla! – javasolta András, a szomszéd birtok ura, aki az eltelt évek alatt galambnak álcázta magát, de most hirtelen kiderült, hogy vadnyugati veszternhős. Minimum.
– Leadtad már a szolgálatid, szomszéd? Egyszerűen le kell lőni!
– Áthozom a flexet és levágjuk! – próbált talpra állni Miska, de hirtelen visszahuppant és ahogy meredten bámulta a fenséges kacsót, a Királylány nem tudta eldönteni, hogy a kezére gondol-e, vagy az új karkötőre.
– Igazából csak középen kell kettélőni! – kötötte az ebet a karóhoz a fegyverbarát. – Akkor már tudja használni a kezeit. Egy jól irányzott célzás, és kész!
– Van itthon egy kis háztartási sósav? Azzal le lehet maratni – szólt közbe egy Udvari Háziasszony. – Akár csak a vízkövet!
De akkor hirtelen belépett az Anyakirálynő, aki mint sofőr és mint anya, színjózanul ünnepelt.
– Van a zsandároknál tartalékkulcs? – kérdezte, miután értesült az eseményről. – Minden bilincshez kell, hogy legyen tartalékkulcs, nem?
A Király bólintott.
– Akkor kocsiba be!
Az Öreg Király a bólogatásból villámgyorsan heves fejrázásba ment át.
– Azt már nem!
– Miért nem?
– Mert hajnali háromkor nem kísérek be egy pokrócba tekert, megbilincselt gyereket!
– De ez nem egy gyerek! Ez a te gyereked, az ég szerelmére!
– No, pláne! Az egész bagázs rajtunk röhögne. Mit mondanék nekik?
– Azt, hogy letartóztattad, mert későn jött haza – toppantott az Anyakirályné határozottan és a kezébe kapta a slusszkulcsot.
Így történt, hogy a Kis Királylány, aki – a hitelesség kedvéért most bevalljuk – már nem is volt olyan kicsi, inkább amolyan Süldő Királylány – azon az éjjelen díszkísérettel ment a helyi tömlöchöz, ahol, mint egy vasra vert plüss Csocsoszan, még vagy másfél órát üldögélt egy szál plédben, amíg az ügyeletes zsandárok röhögve próbálgatták, vajon melyik lehet az a kulcs, amelyik megszabadítja őt sanyarú helyzetéből.
Aki nem hiszi, járjon utána.