Oldalak

2020. május 21., csütörtök

Miklya Zsolt: Széllel bélel

Miklya Zsolt

Elég a rigli

Világvárosban is be lehet zárkózni, egy faluszéli szolgálati lakást is nyitva lehet hagyni. Azt hiszem, itt kezdődött minden: a nyitott, vagy legalábbis kinyitható ajtóban. Mert ugye a fiatal tanítóék, akiknek a gyerek végett kiutalták végre a pedagóguslakást, csak vigyáznak már egy szem féltett kincsükre. Akinek ott a ház, ott az udvar, elég tágas a játékhoz, és van ott minden, ami egy gyereknek kell. De mit tudja azt egy felnőtt, a gyereknek mi kell? Fejlesztő környezet, mondják az okosok. Nyitott ajtó, dünnyögik az öregek. Vagy nyitható, elég a rigli. Amikor el tudja húzni, elég nagy már a kinthez.
Mert mi van odakint? Ez itt a kérdés. Egy macska ki-bejár, ismeri a vadászterületét, nem korlátozza semmi, csak a felismert határ. A gyerek is ki-bejár, felfedezi játékterületét, megismeri határait, ha engedik neki. Azt hiszem, a nyitott, vagy legalábbis kinyitható utcaajtóval kezdődött minden. Mikor el tudtam húzni a riglit, és az utcára először kiléptem, nem követte büntetés, határzár, kulcsra zárt ajtó. Csak annyit kértek, szóljak, ha kimegyek. S én szóltam, megyek játszani. Ami egyet jelentett a kinttel, míg bentté nem vált az is.
Nyugodtan kiengedtek, nem szöktem el. Barátom lett az utca, barátaim az utcabeliek, kicsik, nagyok, öregek. Bejárásom volt a szomszédba és a szemben nyíló utcanegyed házaiba, ahova csak benyitottam. Közvetlen szomszédunkban lakott egy gyermektelen idős házaspár, Matyi bácsi és Mancika néni, több időt töltöttem náluk, mint otthon. Már korán reggel az utcaajtójuk elé ültem, hogy amikor kinyitják, már otthon is legyek, náluk. Az a mérhetetlen idő, amire vágytam, náluk megvolt, órákon keresztül ültünk a diófa alatt, és hallgattuk a madarakat, vagy elmentünk virágot szedni vagy a forráshoz. Velük elengedtek, a falun túl is.
Nem szöktem el, csak egyszer. Akkor se szöktem, csak meglátogattam nagyapámékat a falu túlsó végén. Vasárnap volt, ebéd utáni szieszta, ami gyereknek unalmas, ki kell találni valamit. Elindultam hát látogatóba, szólni nem tudtam, hiszen a szüleim pihentek. Emlékeztem az útra, végig a főutcán, a túlsó malomig, aztán a vasút utcáján jobbra, egész a téglás házig. Mikor betoppantam, nem akarták elhinni, hogy egyedül jöttem. Pedig nem volt olyan nagy dolog, fejemben volt az út, mint egy térkép. Biciklivel vitt haza nagyapám, hogy ne izguljanak értem sokáig.
Akkor sem kaptam utcazárat. Megbeszéltük, hogy ilyen messzire nem szabad menni. Pedig nem volt messzi, a mi falunkban nem voltak nagy távolságok még egy kigyereknek sem. Megtanultam a távolt, a távlatot magamban élni. Mint Matyi bácsi és Mancika néni a diófa alatt. Még kicsi voltam a dióhoz. A házunk előtt eperfák sorakoztak, alacsonyan nőttek az ágaik, némelyikre fel tudtam mászni könnyen. A fa koronája belülről kitágul, lehet belőle minden, kastély, űrhajó, repülőgép, magashegyi kilátó. Az utca túloldalán, a mély árok pedig völgykatlan, szurdok, óvóhely, bölcső.
De egyik sem ér fel a széllel. Amivel szemben találod magad az utca porában. Amire ha rádőlsz, megtart, s csak azért nem kap fel, mert ez nem forgó-, csak egyszerű pusztai szél, vándorok köpenybélelő társa, pásztorok füttyös barátja. Kalapemelő, szoknyaborzoló az uraknak, úrhölgyeknek. Legjobb barátja a gyereknek.


Szélfiú

Széllel bélel. Széllel árnyal.
Nyárpihén elpihen.
Szélre dől, három pár szárnnyal
száll az út széltiben.
Szelet söpör, pihét kavar
tört cirok gyűrt feje.
Talpa alatt por és avar,
sosemvolt mag helye.

Semmi baj, csak széllel játszik.
Szárnyat ígért, hatot.
Három jobbról, három balról.
Hetedik nem jutott.
Semmi gond, csak széllel bélel,
sosem leszel magad.
Nem vagy más. Nem vagy kivétel.
Árnyékod itt marad.

Szélre dől, a szél is játszik,
húznak a vadlibák.
Éket húznak, vének látszik,
átüt a vén az ág.
Három jobbról, három balról,
hetedik: ék hegye.
Ágat tördel, eget karcol,
reszket a kék hege.

Széllel borzol, széllel számol,
összege képletes.
Hatot ígért, ráadásról
nem volt szó, érdekes.
Szélre dől, három pár szárnnyal
száll az út széltiben.
Három pár szárny egy szép árnnyal
port ver és elpihen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése