Demény Péter: Csurom vizesen

Demény Péter

Szoktatok merengeni? Tudjátok, amikor csak néztek magatok elé, és nem csináltok semmit. Nem játszotok katonásdit, nem bújócskáztok, nem cicáztok, nem labdáztok, nem legóztok, és a Minimaxot sem nézitek. Csak ültök, és néztek magatok elé.
Én már régen nem játszok sok mindent, úgyhogy sokat ülök, és nézek magam elé. Annyit éltem már, hogy egy egész óvoda sem élt annyit, és az egyik életemben volt egy Kozi nevű barátom. Így, ahogy mondom: Kozi.
Kozi a boltos néni fia volt egy faluban, ahol a szüleim házat vettek, és Kozma Zolinak hívták. Volt egy szürke kocsink, azzal mentünk ki oda minden hétvégén, és ott ismerkedtem össze Kozival. De vajon hogy meséljem el, hogy értsétek is?
Kozi úgy volt a barátom, hogy nagyobb volt, és csuda dolgokat művelt. Egyszer például fogadtunk, hogy gyorsabban szalad mezítláb, mint én, és megnyerte. Én már akkor is lassú voltam, de abban bíztam, és azért mertem fogadni vele, mert az utca, amelynek az egyik kanyarulatában laktunk, csupa kő volt, és azt reméltem, hogy a kövek felsebzik a lábát. Úgyhogy nagy pöffeszkedve álltam vele szemben – annyira lehetett, mint ide az a vödör –, és még akkor is csak álltam, amikor elkezdett szaladni felém. Aztán megfordultam, és szaladni kezdtem, de csak a távolság felét tettem meg, ő máris utolért. Azóta sem tudom, hogy csinálta, hacsak nem úgy, hogy ő is megszokta, ahol él, mint ahogy én sem lepődöm meg a kaputelefonon vagy a számítógépen.
Szóval ellenállóbb volt, mint én, azt hiszem, ezt így mondják. És merészebb is, vadabb. Együtt fociztunk, együtt vertük a körtét, együtt cicáztunk… Hogy miért vertük meg a körtét? Nem megvertük, hanem levertük a fáról: megálltunk a körtefa alatt, és mindenféle botokkal addig hajigáltuk, amíg le nem pottyant róla egy csomó körte. De Kozi olyan ügyes volt, hogy felmászott érte a fára, pedig az első ág magasabban volt, mint amilyen én vagyok most, és én például sehogy se tudtam volna felkapaszkodni.
Egyszer nagyon megharagudtam rá, mert a vályúnál, ahová vízért mentünk… Azért kellett vízért menni, mert nem volt bevezetve, és a csorgóról hoztunk – látod, most jut eszembe, hogy hívták azt. Egy hosszú cső állt ki a földből, és alatta egy teknőszerűség állt, mint amilyenben kicsi korotokban fürdetett édesanyátok, csak nagyobb. A cső egész nap folyt, és a vályúban megállt a víz, mindenféle növények nőttek benne, és a bivalyok azt itták. A falubeliek meg oda jártak vízért, és ha kint voltunk Bikalon – ez volt a falu neve –, akkor nekünk is oda kellett mennünk, öcsémmel ketten hoztunk egy vödör vizet. És egy ilyen alkalommal lepriccoltam Kozit, ő meg az egész vályú vizét rám fröcskölte, legalábbis így éreztem. Folyt rólam a víz, nagymamám csak szörnyülködött. Nektek van nagymamátok? Félt titeket? Hát engem is éppen úgy féltett, és akkor én is úgy éreztem, hogy van miért féltenie, mégsem árultam el Kozit, elvégre a barátom volt, és az árulkodás amúgy sem szép dolog. Úgyhogy hagytam, hogy nagymamám sopánkodjon, csak öltöztessen át minél hamarabb, mert nemsokára hazajön édesapám, és akkor lesz nemulass!