Oldalak

2019. december 27., péntek

Majoros Nóra: A kertész háborúja

Illusztráció: Bódi Kati


Télvégi ájulatukban még a földre lapultak a fűszálak, de gyökerük már szívogatta a tavasz nedveit. A tágas gyepfelületet lágyan hullámzó ösvény szegélyezte, az ösvényen két alak gyalogolt.
         – Nem lépünk a fűre februárban! – oktatta az elöl haladó, idősebb férfi a mögötte iparkodó fiút. – Ilyenkor a legkényesebb. Ahol rálépsz, hézagos lesz a gyep, és hiába szórod később a magot, már sosem lesz olyan, mint volt.
         – Soha nem lépünk a fűre… – ismételte a fiú, és igyekezett nem is érinteni a talpával az ösvényt, pedig ott egy szál fű sem nőtt.
         – Ide figyelj, Gyuri! Ki neked a nagy ember?
         – Hát… – hebegte a fiú. A sapkáját lekapta a fejéről, gyűrögette, aztán felcsillanó szemmel kiáltotta: – Hát maga, Jancsi bácsi! Hiszen maga a főkertész!
         – Úgy. Neked én nagy ember vagyok. Ám a kasznár még nálam is nagyobb ember. Így aztán jól viseld magad, és csak akkor szólj, ha kérdezlek!
Gyuri ezt erősen az eszébe véste.
         – De akkor is azt mondd, amit én gondolok!
         Gyuri megfogadta magában, hogy egy árva szót sem fog szólni, akkor sem, ha kérdezik.

         A kastély közelében lakott a kasznár, a kert szélén. Majdnem olyan díszes volt a háza, mint a kastély, csak minden kisebb volt rajta. Amikor odaértek, János felszaladt a tornác lépcsőjén, mintha nem is lenne a lábában hatvankét év. Gyurinak annyira remegett mindene, hogy alig bírta követni. Épphogy felértek, nyílt az ajtó, és kifordult rajta a kasznár.
         – Ej, Jánosom, mi ez a nagy sietség?
         – Adjon Isten, kasznár uram! Jó volna, ha tudnánk beszélni, mert baj van.
         – Nem elég, hogy Vinkó egész nap bajokról beszélt?
         – Hazajött a Vinkó?
         – Haza, bár maradt volna ott, ahol volt! Mondd gyorsan, mi az a baj, mert sietek a gróf úrhoz!
         Most a főkertész gyűrögette úgy a kalapját, mint az imént Gyuri.
         – Reggelre akkora lyuk termett a veteményes kerítésénél, hogy átfér rajta ez a gyerek.
        Gyuri igyekezett olyan picire összehúzni magát, mint egy kisegér. A kasznár csak egy pillantást vetett a remegő fiúra, aztán a főkertészhez fordult.
         – Ember ásta vagy állat?
         – A gödörből nem tudom megmondani.
         – Szólok a fővadásznak, állítson egy legényt a kerítéshez. Menj be a házba, János, az asszony ad neked egy kupica jófajta szilvát. Vinkó hozta azt is.
         – Mégiscsak jó, hogy hazajött.
         – Inkább vinné vissza az átkozott pálinkáját! – morogta még a kasznár, aztán elrohant a kastély felé, a gyepen át. Gyuri azon gondolkodott, vajon mit mondhatott Vinkó, ami ennyire felmérgesítette a kasznárt. János meg azt számlálgatta magában, a kasznár hány fűszál reményét tiporta le a tavaszi ébredésre. Emiatt aztán kedvét vesztette, és mérgesen ráparancsolt Gyurira:
         – Eredj vissza a veteményesbe! Ha ilyen marad az idő, holnap dugjuk a hagymát és vetjük az első adag borsót. Négy ágyásnak ültetésre készen kell lennie még ma délután!
         Gyuri arra gondolt, korai lesz az, de ha pisztolyt szegeznek a fejéhez, akkor sem mert volna vitatkozni. Inkább engedelmeskedett.

Este jött a vadász a kerítést őrizni, ám a betörő egész éjjel nem mutatkozott. Reggel a gödröt betemették, a kertészetnél mindenki megnyugodott, csak a főkertész nézett rá minden nap a friss földhordásra a kerítésoszlop tövében. Aztán már őt sem izgatta a dolog. Mintha csak erre a pillanatra várt volna a betolakodó: éjjel kifúrta az alagutat, és a friss veteményből kétsornyit kiforgatott. A lábnyomokból most már világos volt, hogy állat.
         János úgy döntött, a kezébe veszi a dolgot, és éjjel maga állt őrt a veteményesben egy jól megfent ásóval. Azzal akarta agyoncsapni a garázdát, ha megint a kertbe merészkedik. Amíg a veteményest őrizte, a fenevad befúrta magát a télikert kamrájába, megrágta a pálmaliliomok pozsgás levelét, és letördelte a narancsfák ágait.
         – Szakadna bele az ínyébe a fügekaktusz tüskéje! – dühöngött János, és elhatározta, hogy még komolyabb intézkedéseket tesz.
         Maga elé hívatta Gyurit meg még két kertészlegényt.
         – Készen álltok-e a háborúra? – szegezte nekik a kérdést.
         A két erősebb legény egymásra nézett, az arcuk lassan megváltozott. A megszeppenést először a felismerés, aztán a cinkosság váltotta fel, hiszen arról suttogtak már napok óta maguk között, hogy a városba szöknek, mert ott valami mozgolódás van. Végül büszkén felelték:
         – Igen, Jancsi bácsi, már mi is gondoltunk rá…
         Ám Gyuri gyorsan bokán rúgta a hozzá közelebb álló inast, és csendre intette:
         – Az állatról beszél!
         János felmordult:
         – Mégis mi a frászkarikáról beszélnék?!
         Miközben János utasításokat adott, hová helyezzenek el csapdákat, a két fiú összekuncogott a főkertész háta mögött. Csak Gyuri figyelt minden szavára alaposan, mert sejtette, hogy ha hibáznak, akkor ennek a háborúnak a kertészinasok lesznek a vesztesei.
         Pár nap múlva úgy nézett ki a kert határa, mint a frontvonal. Mindenütt táblák figyelmeztettek arra, hová nem szabad lépni a csapdák miatt. Morgott is a kasznár felesége, hogy még megsérül valamelyik gyerek, aki szaladgál a kertben, de János leteremtette, hogy márpedig a haszonkertben éppen annyira nincs keresnivalója egy szaladgáló gyereknek, mint a betolakodó állatnak. Ám az állat mintha valami sátáni, furfangos teremtmény lenne, kiszagolta a csapdákat, vagy csak jól értette, ami a táblákra volt írva. Újra belopódzott a kertbe, és a csapdák labirintusát óvatosan kikerülve közelítette meg a veteményt, és felfalt hat fej salátát. A főkertész tombolt, és komolyan aggódni kezdett, hogy ha áprilisban, a kis Iván úrfi születése napján megindul a vendégség, nem lesz mit küldeni a konyhára. Nem volt mit tenni, újra a kasznár elé állt, mint egy vesztes hadvezér.
         – Tudod már, hogy ember az, vagy állat? – kérdezte a kasznár.
         – Állat.
         – Akkor küzdj meg vele magad. Hát nem hallottad, hogy a fővárosban kitört a forradalom?
         Azzal kitessékelte Jánost a házból.
         – Akkor majd esznek az urak befőttet, amíg tart a tavalyi. Meg csibét! Azt nem támadja az a dög! – morogta János, de szerencsére ezt már a kasznár nem hallotta.

Az állat legádázabb rémtette májusban történt. Amikor a tulipánok elvirágoztak a kastély melletti ágyásokban, János gondosan kiszedette a földből az összes hagymát. Ehhez a munkához csak asszonyokat engedett, nekik finomabb volt a kezük. A hagymákat gondosan megtisztogatták, aztán egymás mellé rendezték a hidegházban, hogy szikkadjanak pár napot.
         Éjjel jött a sátánfajzat, az üvegház fala alatt átfúrta magát, és felzabálta a tulipánhagymák legjavát. Csak a satnyát hagyta meg.
         Amikor János meglátta reggel a pusztítást, akkorát ordított, hogy mindenki elszaladt a közeléből. Csak Gyuri maradt ott egy nagy cserép mögé bújva, mert félt, hogy János esetleg puszta ököllel nekiesik az üvegtábláknak, és kárt tesz magában. Így egyedül ő látta, ahogy a főkertész leroskad egy kisszékre, és úgy folynak a könnyei, mint egy gyereknek. Végül megtörölte a szemét az inge ujjával, megrázta magát, és fennhangon mondta ki a gondolatait:
         – Nem várok tovább a kasznárra, szólok a grófnénak! Hiszen az ő kedvenc virága a tulipán.
Gyuri csak akkor bújt elő a nagy cserép mögül, amikor a főkertész alakja eltűnt a kastély felé vezető út kanyarulatában.

János ritkán beszélt a grófnéval. Amikor néha találkoztak a kertben, az úrnő elmesélte Jánosnak, hogy a főurak kertjeiben milyen új, messzi földről érkezett növényeket lehet látni, és mindig biztatta a főkertészt, ő is hozasson minél több különleges fajt. János, hogy a kedvében járjon, sűrűn levelezett a szomszéd uradalmak főkertészeivel, és csereberélték egymás között a szerzeményeiket. Ám a kert gondjairól János csak a kasznárral beszélt. Tudta, hogy nem helyénvaló gondolat megkerülni a főnökét, de hajtotta az elkeseredettség és a düh.
         Egy oldalajtón át lépett be a kastélyba, amelyet csak a cselédség használt, meg néhanapján az úr, ha nem akarta az űrnő orrára kötni, hogy elmegy otthonról. Az ajtó fölött régi címer kőfaragványa málladozott. Amikor a horvát gróf hozományként birtokba vette a kastélyt, hosszú listával állt elő, mit kíván átépíttetni. Abban a nagy kapkodásban senki sem vette a fáradságot, hogy a régi magyar címert a cselédajtó fölött is kicserélje a horvátra. Ebből a régi címerből merített bátorságot János.
Ám ez a bátorság csak addig tartott, amíg földes csizmájával az úri folyosó tiszta parkettájára nem lépett. Habozva ment előre. Bár tudta, hogy a kastély külső homlokzatán melyik ablak tartozik a grófné fogadószobájához, idebent fogalma sem volt, melyik ajtón kopogtasson.
         A folyosón halk fuvolaszó szállt, az egyik ajtónál két cselédlány hallgatózott. János félve közelített. Alig ért oda, az ajtó mögött erélyes kiáltás szakította félbe a zenét:
         – Elég ebből! Nem bírom hallgatni. Forradalmi időben vétek minden, ami csendre inti a lelket!
         Az ajtó felpattant, a cselédlányok elszaladtak ijedtükben. János hamarabb hallotta a szoknyasuhogást, mint ahogy meglátta a grófnőt.
         – Hát maga mit keres itt? – kiáltott az úrnő a megszeppent kertészre.
         – Asszonyom, tisztelettel… Betolakodó van a kertben…
         – Forradalmár vagy császárpárti?
         János nem tudta, mit feleljen, de az asszony olyan szigorúan nézett, hogy csak kibökte:
         – Egy állat.
         – Mit érdekel engem egy állat?!
         – Tönkretette a tulipánhagymákat, asszonyom. Mind egy szálig! – találta meg végre a hangját János.
         – Mit érdekel engem a tulipán, amikor forradalom van? Ne tébláboljon itt, inkább erősítse meg a kerítést, akkor majd nem tud bejönni az az állat! De annyira, hogy ha majd erre jönnek férjuram horvát rokonai, nekik se legyen olyan könnyű bejutni!
         Azzal a grófné faképnél hagyta a főkertészt. János egy ideig megsemmisülten állt a folyosón, aztán társaság híján az ajtónak dünnyögte:
         – Mit érdekel engem a forradalom, amikor tönkrement minden tulipán?
         Visszament a kertbe, hívatta a kertészinasokat, és módszeresen nekiállt megerősíteni a kerítést, a veteményes omladozó oszlopaitól a díszkert kőoroszlános kapujáig. A háziakat megnyugtatták az intézkedések, amelyek – mint az bebizonyosodott – hatékonyan távol tartották a forradalmár és a császárpárti martalócokat is. Az állatot azonban nem zavarták. Annak mindegy volt, hány talicska követ hordat a főkertész a kerítéshez, valahol mindig talált alagútásásra alkalmas helyet.

Egy nap aztán odaállt a főkertész elé Gyuri. Gyűrögette a sapkáját, mint mindig, ha feszélyezve érezte magát.
         – Mit akarsz? – mordult rá János. Éppen az éjjel fúrt alagutat tömte be olyan erővel, hogy csaknem kettétört az ásó.
         – Jancsi bácsi, én…
         Gyuri habozott, folytathatja-e. János felnézett a munkából, az ásót olyan fenyegetően tartva, hogy Gyuri legszívesebben a szájába gyűrte volna a sapkáját.
         – Nem rád vagyok mérges, hanem a dögre – enyhült meg a főkertész.
         – Jancsi bácsi, van egy ötletem. Arra gondoltam, mi lenne, ha engednénk egy kicsit az állatnak?
         – Hogyan? – kérdezte János, és újra felemelte az ásót.
         Innen már nem volt visszaút, Gyurinak meg kellett magyaráznia a dolgot.
         – Csak úgy ám, hogy hagynánk neki egy olyan utat, amin ha jár, a legkevesebb kárt teszi. Ha teszem azt, könnyen jut el a hulladékgödörhöz, akkor talán megelégszik a krumpli hajával, és nem töri magát, hogy az epresbe jusson.
         János gondolkodott egy ideig, aztán felragyogott az arca.
         – Hát mégis van neked eszed, Gyuri fiam!
         Aznap a főkertész stratégiát változtatott. Felhagyott az új csapdák kihelyezésével, inkább átcsoportosította a régieket. Ösvényeket hozott létre az állatnak. Figyelt rá, hogy eléggé kanyarogjanak, legyen rajtuk akadály, de mégis egyértelmű legyen, merre érdemes haladni. János örömmel nyugtázta, hogy a terv működik. A kert szélén volt egy eperfa, bőven szemetelt már, ide irányította a betolakodót. Az állat szívesen tocsogott éjszakánként a földet borító, lila lekvárban, és nem merészkedett el az üvegházig vagy a veteménybe.
         – Kiismerlek, átokfajzat! – dörzsölte a kezét János.

Rengeteg esővel telt a nyár, és gyümölcsérlelő meleggel érkezett a szeptember. Jánost a szőlőben találta a hajnal, és az almáskertben a szürkület. Felfedezett ugyan megdézsmált fürtöket és lerágott almacsutkát, de több kárt okoztak a seregélyek, mint a rejtélyes állat. Ám János még a seregélyeket is jobban szerette, mint a legények állandó pusmogását a háborúról.
         – Akkor lesz háború, ha elmarad a szüret! – mondogatta, amikor visszaterelte az embereit a munkába.
         Aztán az egyik napon beesett a kapun Vinkó, izzadságban fürdő lován. A gróf tavasz óta horvátországi birtokán tartózkodott, tőle hozott üzenetet.
         – Elindult a horvát sereg! Nagyuram üzeni, hogy az egyik hadosztály éppen itt, a kastély mellett fog áttörni a Dráva vonalán, és készüljünk a vendéglátásra!
         A grófné a földhöz vágta, ami éppen a kezében volt.
         – Nem hallottátok, hogy mit mondott a főkertész? Valami fenevad dézsmálja a kertet, nincs zöldség, elmarad a vendéglátás!
         Felbolydult a kastély. Vinkó köré gyűltek az emberek, és fenyegetőzhetett János bármivel, nem tudta őket visszaparancsolni a kertbe.
         – Nem hallotta, Jancsi bácsi, hogy mit mondott az úrnő? – húzták a kertészlegények. – Nem lesz itt semmiféle vendéglátás, nem kell a kerttel bajlódni!
         János faképnél hagyta őket, és dolgozott egymaga. Úgy elfáradt, hogy már alkonyatkor aludt, mint a bunda. Azt sem vette észre, hogy az úrnő még az éjjel felpakoltatta a ládáit egy szekérre, befogatott a négylovas hintóba, és a gyerekekkel meg a cselédség egy részével elhajtatott az ország belseje felé, a rokonaihoz. Reggel a kastélyban maradt személyzet letakarta a bútorokat, behúzta a függönyöket, aztán nagy részük követte a grófné példáját, és fejvesztve menekült.
         Két nappal később jött a hír, hogy a horvát csapatok elérték a Drávát. Jánosnak a kertészinasok jelentették. Amelyik legény tudott, szerzett magának puskát, amelyiknek nem sikerült, az csákánnyal, kapával, ásóval, egyéb kerti szerszámmal a kezében állt meg előtte.
         – Puskával szüreteltek idén? – kérdezte János.
         – Hát nem hallotta, hogy a Drávánál a horvát? Megyünk, és segítünk a magyar katonáknak! – mondta az egyik.
         –  Ellenséget szüretelünk idén, nem szőlőt! – kiáltotta lelkesen egy másik.
         János már-már visszakérdezett, mióta ellenség a horvát, ha egyszer egy horvát gróf szolgálatában állnak mind, meg hogy el fog hamar fogyni az a harci hév, ha nem lesz hozzá bor, márpedig nem lesz, ha nem szüretelnek. Aztán meglátta a csoport szélén Gyurit.
         – Hát te is, Gyurikám? Pedig neked még eszed is van!
         – De szívem is van, Jancsi bácsi!
         Ezt a mondását aztán felkapta a többi, és Gyurit éltetve hagyták magára a főkertészt.
         János elment a kasznárhoz jelenteni, hogy ember nélkül maradt.
         – Elmarad idén a szüret – mondta, és széttárta a karját.
         A kasznár éppen a szekrényében matatott, és elővett egy régi puskát.
         – Gyerekkori puskám ez, János. Ezzel tanított az apám célba lőni. Nesze, vidd, és menj az embereiddel szüretelni!
         Ám János vagy nem értette, mire gondol a kasznár, vagy nem akarta megérteni. Esze ágában sem volt hadakozni a horvát csapatokkal. Ha át akarnak kelni a Dráván, keljenek csak át a Dráván, aztán szárogassák a lovuk kantárját, ahogy nekik tetszik. János a kertet őrizte egész éjjel a puskával a vállán. Számolgatta magában, hány katonával jöhetett a horvát sereg. Vajon ez a fő hadosztály, és Jellasics vezeti, vagy valami másik atyafia a gróf úrnak?
         „De hát mit érdekel az engem. Ez nem az én háborúm!” – gondolta dacosan.
         Aztán valamikor az éjszaka derekán, amikor már-már elbóbiskolt egy padon az almáskertben, hangos szuszogásra lett figyelmes. Nem mozdult, csak a szemét nyitotta ki résnyire.
         A hang az almafák alól jött. Azon a résnyi nyíláson, a hold fényében János csak annyit látott, hogy a pokoli fenevad alig nagyobb egy rókánál. Nagy, kövér, szürke testével meglepően gyorsan és határozottan közeledett, fekete-fehér csíkos, menyétforma feje izgatottan járt fel és alá, ahogy szimatolt.
         Kiválasztott egy almafát, körbejárta, aztán a törzshöz lépett, és nekiugrott párszor. Lepotyogott egy tucat gyümölcs a fáról. Az állat megkereste a frissen hullott szemeket, és módszeresen elfogyasztotta őket. A csutkákat egy helyre kotorta, mint egy jó gazda. Aztán kiült két fa közé, sütkérezett a holdsütésben, nézegette az almást, mintha az övé lenne, még meg is mosakodott. Horkant egyet, aztán elindult a szőlő felé.
         Az állat alakja eltéveszthetetlenül kirajzolódott a sövény előtt, amely a gyümölcsöst szegélyezte. Eddig nem mozdult János, nehogy elijessze az állatot, de most itt volt az idő: felemelte a puskát és célzott. Az állat a neszre megtorpant. Körülkémlelt, és észrevette a főkertészt. Csodálkozva nézte, mintha nem értené, hogyan kerül a kertjébe ez az idegen. Kicsit szimatolt megint, értelmezte a szagokat, de nem érezte Jánost veszélyesnek, nem szaladt el.
         János továbbra is ráfogta a puskát. Gondolatban a fejére olvasta az állat összes gaztettét, és kimondta rá a halálos ítéletet. Ujját a ravaszra helyezte.
         „Most végre véget vetek ennek a háborúnak!” – gondolta János, és megfeszítette az ujját a ravaszon.
         Lövés dördült.
         János összerántotta a szemét, a szíve kalapált.
         „Vége. Végre vége!” – gondolta. De valami nem stimmelt.
         A puska nem rántott. Valahogy a durranás is kisebb volt, mint amire számított.
         „Lehet, hogy kasznár uram csak a bolondját járatta velem, és játékpuskát adott? Hát ezzel küldött volna a horvát ellen?!”
         Kinyitotta a szemét.
         Az állat ugyanott állt a sövény előtt, ahol az imént. Hegyes orrát felemelte, gombszemével a kertészt bámulta. Úgy nézett, mintha nem is földi teremtmény lenne, hiszen egy állat sem bír farkasszemet nézni hosszan az emberrel. Ez a fenevad mégis bámult, de a tekintetében nem látott János semmi gonoszságot.
         „Mégsem ördög ez. Inkább valami szellem” – gondolta az öreg.
         Aztán eldördült még egy lövés. Meg még egy. A folyó felől jött. Erre aztán már összerezzent az állat, és összerezzent a kertész.
         „Összecsaptak hát a magyarok és a horvátok” – ismerte fel János.
         A kertészlegényeire gondolt, főleg Gyurira, akinek ha esze nincs is, de szíve van. És egy ellenséges katona talán éppen őt vette célba akkor, amikor ő az állatot. Talán éppen Gyuri halt meg. Vagy egy másik magyar. Vagy egy másik horvát.
         János lehajtotta a fejét, úgy hallgatta a távoli, egyre ritkuló lövéseket. Amikor legközelebb felnézett, a sövény kócos tetejét már megszínezte a hajnal, és nagy hanggal ébredeztek a kert madarai.
         Az állat már nem volt sehol, s többé nem is randalírozott a kertben.


A novella megjelent a 48 másképp. Ifjúsági novellák a múltból című kötetben, 2019-ben.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése