Simon Réka Zsuzsanna: Gyolcsot terít

A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett

Vonulnak.
Vonulnak már dombok hajlatában.
Sóhajoktól dobognak a falvak,
ki nem mondott imák szakadnak fel
sápadt fényű, fogyó hold alatt.
Foltokra bomlik a sötétség,
összenőnek benne a fák.
Fagyott ágaikra rettegés tapad.
Magasodnak az árnyak,
hátrál az irgalom.
Jeges folyókba fojtják a könyörületet.
A hajnal
vörös
gyolcsot
terít
az
éjszakára.
Átlyukadnak a lelkek.

Majoros Nóra: A kertész háborúja

Illusztráció: Bódi Kati

Télvégi ájulatukban még a földre lapultak a fűszálak, de gyökerük már szívogatta a tavasz nedveit. A tágas gyepfelületet lágyan hullámzó ösvény szegélyezte, az ösvényen két alak gyalogolt.
         – Nem lépünk a fűre februárban! – oktatta az elöl haladó, idősebb férfi a mögötte iparkodó fiút. – Ilyenkor a legkényesebb. Ahol rálépsz, hézagos lesz a gyep, és hiába szórod később a magot, már sosem lesz olyan, mint volt.
         – Soha nem lépünk a fűre… – ismételte a fiú, és igyekezett nem is érinteni a talpával az ösvényt, pedig ott egy szál fű sem nőtt.
         – Ide figyelj, Gyuri! Ki neked a nagy ember?
         – Hát… – hebegte a fiú. A sapkáját lekapta a fejéről, gyűrögette, aztán felcsillanó szemmel kiáltotta: – Hát maga, Jancsi bácsi! Hiszen maga a főkertész!
         – Úgy. Neked én nagy ember vagyok. Ám a kasznár még nálam is nagyobb ember. Így aztán jól viseld magad, és csak akkor szólj, ha kérdezlek!
Gyuri ezt erősen az eszébe véste.
         – De akkor is azt mondd, amit én gondolok!
         Gyuri megfogadta magában, hogy egy árva szót sem fog szólni, akkor sem, ha kérdezik.

Békefi Tamás: A kápolna

Miklya Zsolt: Otthon

Szeljak György és fia, János (a szerző családi fotóalbumából)

Nagyapa mondta, csak ne legyen háború. És elmesélte, hogy kapott comblövést, hogy úszta meg. Hogy menekült volna országon-világon át. Nagymama mondta, maradunk. Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Hát maradtunk Csorváson, amin úgy vonult át a front, mint egy vidéki postás. Gerendás felől jött egy orosz tank, és belelőtt egy állomáson álló vagonba, ami trafikárut szállított. De nem tekintette zsákmánynak, nem állt meg, csak a park melletti trafiknál. Úgy hírlik, az orosz katonák ott vettek maguknak dohányt. De lehet, hogy ez csak legenda. Csorváson úgy haladt át a front, mint egy postás: megállt a trafiknál, sodort egy szál cigit, elfüstölte, és gurult tovább. Nagyapa maradt otthon, és vele maradt a háború.

Nagyapa, a másik, a négy szép szál szlovák – tót – fiú egyike, testvéreivel az orosz fronton várta a halált. A családi legenda szerint nem fogott fegyvert – nem lőtt – emberre. Hogy úszta meg, ki tudja? Fogságba került, aztán haza. Parasztember volt, gazdálkodott, gondolta, ha már megúszta, folytatja itthon. Nem úszta meg. Kuláklistára került, földjét elvették, lovával együtt. Maradt egy fénykép, kisebbik fia a lovukkal, egyetlen szerelmével. A fiút, már fiatalemberként, önkezűleg érte utol a halál. Nagyapa nem beszélt a frontról, nem voltak rá szavai. Csak rúgott, álmában, mint a ló. Szétrúgta egyszer a nagy családi ágyat. Nagymama úgy szedte össze a romok közül, ápolta, tűrte, állta a frontot.

Adamik Zsolt: S ím, eljő az Elfelejtés Elleni Nagy Háború

Illusztráció: Mayer Tamás

     A Mindennap Másnevű Majom elgondolkodott.

     Reggelente így ment ez a kert aljában. Ez volt a szokás.  A nap sütött, a verebek csiripeltek, a mindeneket felverte a gaz meg a sárgavirágillat, a Mindennap Másnevű Majom törte a fejét. Nagyon régen volt, hogy őt itt felejtették, a bozót mélyén, ott, ahol nem terem a plüss, ahol semmi egyéb játék nincs, csak ő – a nagyon régen pedig sok idő. A Mindennap Másnevű Majom már nem dühöngött, nem sírdogált, nem kereste a kiutat a kertből. Megbékélt, ahogy azt mondani szokás – csak arról nem szólt neki senki, hogy a megbékélés a sorssal ennyire, de ennyire unalmas is lehet.

     Úgyhogy néha ez volt, néha az, de a legritkább esetben volt például villamos.

     – Hogy akkor ma – jelentette ki. Kócmóc agyában csak úgy zakatoltak a fogaskerekek. – Akkor ma mondjuk Kovács János közlegény leszek. És menetelgetek, meg vigyázban állok, meg csinálok még egy csomó minden egyéb mást, amit úgy általában csinálni szokás.

     És menetelgetett, és csinálta, és vigyázban állt, és néha még szalutált is.

     Szépen eltelt a megbékélés 3565. napja.

     Másnap aztán – a reggeli agyfacsarás közben – az jutott az eszébe, hogy hát végül is kinek szalutált ő tegnap reggeltől estig? Minek is csinálta azt a sok ide-oda téblábolást peckesen? Volt egy bogár, egy pettyeshátú, aki érdeklődve bámulta ugyan, hogy mit művel a majom, de azért valljuk be: egy pettyeshátú bogár, aki valami pirosfejű, szúrós gyomon lóbázza a lábát, vajmi kevéssé közönség.

     – Nade akkor – jelentette ki a Mindennap Másnevű Majom. – Akkor ezen a reggelen leszek én mondjuk Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány.

     Merthogy akkor lesz kinek szalutálni meg menetelni. Az őszvégi, napsütötte kertillat mintha helyeselte volna a döntést.

     – Jobbra át! – kiabálta a megbékélés 3566. napján Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány. – Egyenesen álljon katona, hát nem cirkusz ez!!!

     És Kovács János közlegény jobbra átolt, meg balra átolt, meg egyenesen állt, meg szalutált, és egy percig sem gondolt arra, hogy ő valójában egy elfelejtett, odahagyott, szakadt korcú, árvaszemű plüssmajom.

     Mindenki elégedett volt a különösen elhanyagolt, zümmel meg bogárbzzz-zel hangos kiskert legaljának mélyén.

     Harmadnap aztán – ki gondolta volna – a Mindennap Másnevű Majom arra ébredt, hogy már megint spekulál.

     – Nade ha – motyogta maga elé csipásan. – Ha vagyok közlegény, és vagyok tábornok admirális királykapitány, akkor egyébnek is vagynom kell lennem, nem?

     A kiskert egyetértően hallgatott.

     – És ha vagynom kell (márpedig a vagyás és a levés fontos dolgok) – fejtette ki bővebben a Mindennap Másnevű Majom –, akkor kutya kötelességem lenni mondjuk tábori szakácsnak. Vagy Harag Ernő tizedes ezredesnek. Vagy Krakács Krakarics tankvezetőnek, illetve még több közlegényeknek, hiszen még több közlegények nélkül nem hadsereg a hadsereg.

     És eljött a megbékélés 3567. napja. És eljött a megbékélés 3568. napja. Aztán eljött a 3589. Meg eljött a 3596. is.

     És a megbékélés 3600. napján rémülten menekültek a bogarak. Rezegve féltek a gyomok. Virágport sírt a kutyatej és a kikerics a kert aljában.

     A Mindennap Másnevű Majom akkor ugyanis hadsereg lett. Rémes, bosszúra szomjas, a kert végében fekvő kisház felé tekintgető, szuronyt hegyező, grr-től és roárrtól hangos.

     Aznap volt az Elfelejtés Elleni Nagy Háború első napja.


Megjelent a Csillagszálló 2019/4. számában (Képregény 2.)

Szabó Imola Julianna: A tél katonái

Az orosz télben. A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett.

 Parapapam, egy molylepke dúdolja az éjszakába. A tél ellen indul hadba. Lyukakat fúrni a
kabát gallérján, a gomb helyén. A zseb réseinek ásni alagutat, hogy a Hold átfúrhassa rajta
hatalmas fejét. Parapapam, trombitálja hangosan, a csillagoknak, akik sárgára püffedt
nyájként állnak hosszú sorba. Az álom ideje jönne. Az álmatlanság helyére. Parapapam,
suttogja egy molylepke. Suttogja halkan, mielőtt elbóbiskolna egy gyapjúsál melegében.
Parapapam, villogják a csillagok a fekete leplen átbújva. Parapapam, ezer fényével fekszik a
városra egy kislány szétrágott télikabátja.

Nagy Izabella: Sanyika apukája

Nagy Sándor katona portréja 1943-ból. A szerző családi tulajdona.

Sanyika apukája katona.
Háború van, azért.
Elköszön szép Ilonájától,
elköszön a három nagy gyerektől,
a végén a legkisebbtől is elköszön.
Sanyika felnéz rá a döngölt padlóról,
barna katonaruhája feszül széles mellkasán,
barna katonasapkája sötét haján egyenesen áll.

A katona is nézi a kisfiát, és még nem tudja,
hogy arcát többet nem fogja látni.

Várfalvy Emőke: Aki nem lép egyszerre

Illusztráció: Lakatos István

Kosztos Károly őrmester félve fordította el a kulcsot a napról napra egyre jobban szoruló lakatban. Egy kicsit még örült is neki, hogy a kulcs megint akadt, így volt egy kis idő, amíg reménykedhetett, hogy más látvány fogadja, mint napok óta mindig.
     Kosztos őrmester, vagy ahogy a században hívták, Tápmester, két dologban hitt:
     Abban, hogy jó munkát csak tele gyomorral lehet végezni – és ez alól a háború sem kivétel.
     A csodákban – ezt viszont erősen titkolta. Mert egy közel másfél mázsás ember álljon csak két lábbal azokban a bizonyos bakancsokban a földön. Még akkor is, ha amúgy háborún kívül jámbor cukrász, aki a légynek is csak akkor árt, ha rászáll a frissen fondanozott mignon tetejére. 
     A lakat vacakolt.
     Tápmester kitartóan birizgálta a kulcsot, és közben mindenfélét elképzelt, mi lehetne az élelemszállító raktárban, ha a csodák mégiscsak léteznének.

Tóth Ágnes: Apám

A következő tartalom felkavaró lehet. Ha szeretnéd elolvasni, kattints a kép alatt a Tovább feliratra.

Az őrangyalt rajzolta: Klesitz Piroska