 |
| Illusztráció: Garaczi Glória |
Ugyanolyannak tűnt mindkét kő,
apáé mégis végigsiklott és pattogott a vízen,
az enyém meg elsüllyedt.
Azt hiszem, a megfelelő kő kiválasztásán múlik,
mert a kövek is magukban hordozzák,
hogy végül kacsákat találnak el, vagy elsüllyednek,
és csak köröket hagynak maguk után.
Akkor is, ha a közepükről már rég hiányoznak.
Korábban, amikor láttam magam a vízben,
nem mertem követ dobni bele, hátha fájna.
Csak apának engedtem, mert ő ért a kövek nyelvén,
és tudja, hogy a kezünk arra is képes,
hogy a megfelelő követ a víz színén tartsa.
De apa már nincs itthon. Anya azt mondja,
messzire ment, hogy megvédje a hazát.
Én pedig nem is csodálom, hogy őt kérték meg erre,
hiszen ott is biztosan vannak kövek,
és ott is biztosan szükség van valakire,
aki a tavak felszínén tartja a kavicsokat.
Csak anya sír, ő sosem dobott követ,
ha együtt játszottunk, mert mindig attól félt,
hogy széttöri vele a tükörképünket.
Most is kavicsok nélkül, ketten ülünk a tóparton,
és én nézem az arcunkat a víz színén.
Anya olvassa a tábori levelezőlapot.
Apa ír, hogy jól van. Sokszor csókol bennünket.
Anya szeme mégis nedves lesz. Gyorsan letörli.
Azt hiszi, nem láttam. Ő nem tudja,
hogy tudok olvasni a mozdulatlan vízből.
Felállok, sétálok a part mentén, és találok egy követ.
Felemelem, elképzelem, ahogy elhajítom,
és az is végigsiklik a vízen, majd az égen,
egészen apáig. Próbálom eldobni, de csak szorongatom.
Inkább hazaviszem. Megvárom, amíg apa
visszatér, és megtanít a kövek nyelvére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése