 |
| Grafika: Demény Andrea |
Volt egyszer egy asszony. Egyedül élt egy kis faluban, egy
kis házban. Nem volt egyebe, csak a kertje. A kertjében pedig temérdek virág. Ő
ültette mindet, évről évre gondozta, nevelte őket, mintha a gyerekei volnának.
Kapált, gazolt, metszett, permetezett, öntözött tavasztól őszig. Ha épp nem
akadt munka, leült a kispadra, és a virágaiban gyönyörködött. Nem tudott
betelni a látványukkal. A rózsaszín, vörös és sárga rózsákkal a kerítés mentén,
a lila levendulákkal az ösvény szélén, az egynyári, tarka virágokkal az
ágyásokban, a piros muskátlikkal a cserepekben.
Szíve szerint éjjel-nappal csak a virágait figyelte volna.
Máshogy néztek ki reggel, a hajnali derengésben, délben, a hőségben, délután,
amikor megnyúltak az árnyékok, és este, amikor mindent körbeölelt a sötétség.
Máshogy néztek ki esőben, zápor után, tikkasztó forróságban. Májusban,
júniusban, júliusban, augusztusban, szeptemberben. Az asszony annyi örömét
lelte a látványukban, hogy egy idő után már a szomszédokat se látogatta. Nem
ment el a falunapra, nem találkozott a barátnőivel, nem ült be a hűs lakásába
megnézni az esti híradót, mint régebben tette. Csak aludni járt be a szobákba,
de az is előfordult, hogy olyan sokáig maradt kint, hogy elnyomta az álom a
kispadon. Télen, ha nem tudott kertészkedni, akkor is az udvara járt az eszében.
Tervezgette, mit ültet jövőre.
A falusiak eleinte csodálták a kertjét. Jöttek a fiatalok és
az idősek nézelődni, beszélgetni, de az asszonyt egy idő után ez is zavarta.
Mindenki akart valamit. A postás a feleségének kért virágot a születésnapjára,
a kenyeres a rózsák permetezéséről faggatta, a szomszéd szeretett volna néhány
virághagymát.
– Vegyék meg maguknak! Miért engem zaklat mindenki? Ami a kertemben
van, a kertemben is marad – mondogatta. Na, nem az embereknek, hanem a
virágainak. Az emberekhez már nem szívesen beszélt. Mindig mindenki gyanakodva,
irigykedve méregette, vagy savanyú megjegyzésekkel illette. A virágok nem. A
virágok megértették. Bólogattak a szélben minden mondatára. Nem kellett attól
tartania, hogy szúrós, csípős válasszal viszonozzák a kedvességét. Nőttek,
virultak, illatoztak. Így hálálták meg a gondoskodást. Az asszony pedig
elégedetten nézte őket nappal, és álmodott róluk éjszaka.
Sok-sok évig az álmaiban is úgy néztek ki a virágok, mint a
valóságban. Csak amikor már nehezére esett a nagy, súlyos öntözőkannát cipelni,
és a háta is elkezdett görbülni, akkor változtak meg az álmai is. A virágok
szárai egyre hosszabbra nőttek. Úgy megnyúltak, mintha kígyók lennének.
Felkapaszkodtak a teraszra, a nyitott ajtón és ablakokon át bekúsztak a
lakásba, egészen az asszony hálószobájáig. Feltekeredtek az ágy lábán, és zöld,
leveles kezeikkel betakargatták az asszonyt, majd bimbós, szirmos fejükkel
simogatták a kezét és az arcát. Az asszony elmosolyodott álmában.
– Nem hiába gondoztam őket egész életemben. Szeretnek –
gondolta reggelente, amikor felidézte az álmait. A virágok pedig tovább nőttek
éjszakánként. Már nemcsak simogatták az arcát, hanem becsúsztak a takaró alá,
átölelték a derekát, a lábait, és egyre szorosabban tekeredtek rá. Az asszony
fulladozott. Elkábították a tömény illatok. Szúrták a bőrét a rózsák tövisei.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre rosszabbul és kevesebbet aludt, egyre
nehezebben vette a levegőt. Egyik hajnalban megelégelte a rossz éjszakákat és a
szenvedést. Felkelt, belebújt a csizmájába, és elszántan kiment a kertbe.
Elhatározta, hogy az összes virágtól, bokortól megszabadul. Módszeresen haladt.
Először a virágokat vágta le, és tette nagy csokrokban vödrökbe és vázákba.
Majd a töveket, gyökereket ásta ki a földből. Beesteledett, mire végzett, de
hiába sajgott a dereka, szúrt a homloka és égett a tenyere, mégis elégedetten
és nyugodtan szemlélte a csupasz kertjét.
– Holnap mindet eladom és elajándékozom. Egy se marad, ami
megfojthatna álmomban – határozott, és aznap éjszaka végre jól aludt. Még csak
nem is álmodott.
Másnap jött a postás, de hiába csengetett. Jött a kenyeres,
de hiába kiabált. Átnézett a szomszéd is. Tudta, hogyan kell kinyitni a kiskapu
zárját. Bejutottak a kopasz-csupasz kertbe, majd a kicsi házba. Az asszonyt az
ágyában találták. A virágait a vázákban, vödrökben, kis cserepekben a teraszon.
Az asszony rokonai már nem éltek a környéken, de a falusiak mind elmentek a
temetésére. Kihordták a sírjára az összes virágát. A cserepeseket, a bokrokat
elültették, a csokrokat vázákba rakták. Bár temérdek volt belőlük, már senki
sem akart hazavinni egyetlen szálat, tövet, bimbót sem. Az elültetett növények azóta
is ott nőnek, virágoznak a síron. Indáikkal, száraikkal, leveleikkel körbeölelték
és teljesen befedték a sírkövet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése