Sohonyai Edit: Az égnek gyűjtő

Grafika: Szüdi János

– Mester, nézz rám! – kérte a tanítvány.

Az öreg sötétre égett arcát, mély barázdák szabdalták, a szél könnyen futó homokszemeket sodort mélyükből odébb.

– Nyílj meg, fiam – hallatszott a Mester hangja, mélyen zengve, mint a barlangok öble.

– Felkészültem – bólintott a fiú, fején hatalmas virágkehelyhez hasonló beavatási sapka. Mély reszketés járta át a belsőjét, mintha a föld is rázkódott volna térdeplő csontjai alatt, karjai bőrén a pórusok kitágultak, és bökős végű sarjú tollak dugták ki rajtuk erős szálukat.

Az öreg mosolygott:

– Mézszag – mondta magában, miközben a levegőbe szippantott, de aztán nem eresztette el figyelme gyeplőjét, hanem előrébb hajolt. Lélegzetének ritmusa megrezgette a közöttük lévő szűk teret, melybe a tanítvány szájának puhán elnyíló cseppje, finoman pelyhedző állának és bajuszának képe fért csak bele.

– Nem megy – nyögte a tanítvány, noha a torka már vörösen lángolt.

– Tarts ki – bíztatta az öreg, és ekkor megtörtént a talány.

A fiú két kezét oldalra nyújtotta, fejét előre hajtotta, majd a levegőbe bucskázott, végül újra felnézett: egy kínosan mosolygó bohóc képében tért vissza.

– Nem erre gondoltam – szólt a Mester – Nézz magadba tovább.

A tarka bohóc vigyorgó képe a por fölé hajolt. A fények villództak körülötte, hol csúcsos föveg, papi talár, őrült, zihált haja, jólfésült ficsúr, belzebub vagy hazug képű prókátor merült fel és bukott újra alá.

– Nem megy – lihegte a fiú.

– Gyűlik már a könny – felelte bíztatásként a Mester, miközben édes végű füvet forgatott a fogai között, és lótuszülés közben lazán egy arasznyival a föld fölé emelkedett. Hajnalodott. Hátuk mögött a Nap vörös korongja ébredt. A sás között darumadarak lépdeltek. A Mester újra a levegőbeszippantott:

– Itt az idő, ébredj! Ez már a te Napod!

A fiú szemei bíborszínben ragyogtak, a sarjú tollak tovább nőttek, és ő végül szárnyakat bontott. Madárként a porba toppantott, s miközben karmos ujjaival kiszakított magának egy gyökerekkel teli darabot a földből – verdeső szárnyaival a magasba csapott, hogy aztán szelíden ráfeküdjön a hajnali szélre. A földdarab – mint egy frissen feltépett, feketére égett bőrcafat - ott billegett a madár körme hegyén, miközben egyre jobban távolodott. A heves, első szárnycsapásokat követő légörvény kicsit meghajlította a füveket és a Mester is kitartotta a karjait, hogy majd ő is vele repül – de csak levitált, és nem repülhetett. Szemébe az ígért könnyek gyűltek, nagyot sóhajtott, majd visszahuppant a földre. Kibogozta a lótuszülésbe hajlított lábait, majd felemelkedett. Inas, meztelen teste megfeszült, behorpadt mellkasa alatt a ráncos bőr egy kis, lüktető veszett. A köldöke jelezte először az új tanítvány jöttét, ki tisztelettudó volt és ijedt.

– Leülhetek, Mester? – kérdezte, míg az öreg a lágyan fodrozódó víztükör fölé hajolt. Mielőtt iváshoz merítette volna portól száraz ujjait, és válaszolt volna – egy pillanatra megállt. Marokra fogta és felemelte az erősen vérző hátára lógó hosszú, ősz haját, hogy a hajtincsek suhintásával elzavarja – a feketére égett bőr nélkül fedetlen – húsa felett kerengő, zöld hátú legyeket.