 |
| Grafika: Póth Rebeka |
Bement a kávézóba, és mint mindenki, ő is kapott azokból az
apró, fémnyélre erősített táblácskákból. Rajta sorszám volt, 13-as.
Körbepillantott. Olyan, mintha valami árverésen lett volna,
csak a számok az asztallapon feküdtek, nyílt kártyákkal.
Ránézett a 26-osra, a ráérős 8-asra, a vidám 11-esre és
12-esre, akik együtt érkeztek, biztosan már egy jó előre leegyeztetett találkozóra.
Fiatal várandós nők, koffeinmentes kávéval. Mindegyikükben volt valami közös:
honvágy.
Kiskorukban így várakozhattak, hogy anya-apa elkészítse
nekik a reggeli tejet, tejeskávét, kakaót...
Kakaót!
Szinte felujjongott, olyan egyértelmű bizonyossággal tudta,
hogy mást nem is kérhetne, csak azt. De mikor az órájára pillantott, rájött,
hogy nagy késében van. Sürgetve nézett az előtte lévő számokra. Lassan, nagyon
lassan fogytak...
Nagy sokára meghallotta a 13-ast. Odasietett a pulthoz, és
ezt mondta:
− Egy kakaót, legyen szíves!
A fiatal lány leplezetlen csodálkozással nézett rá, a szeme
végigsiklott a fehér alapon halványkék mintás nyakkendőn, a drága öltönyön, a
gondosan borotvált arcon.
− Ez egy újhullámos kávézó, uram, itt kakaót nem szolgálunk
fel, habár...
A férfi ingerülten szakította félbe: − Ha kávébabjuk van,
akkor kakaóbabnak is kell, hogy legyen. Mégis miféle kávézó
a maguké, hogy még kakaóbabot sem tartanak? Ahol új hullám
van, ott régi hullámnak is kell lenni.
− Most kísérletezünk egy új, kakaó aromájú kávéval, abból
éppen tudok önnek csinálni. Kérem, itt várjon, megkérdezem
a baristánktól, van-e elég alapanyag.
Ezzel a lány villámgyorsan eltűnt egy zsákokkal teli belső
helyiségben.
Már vagy tíz perc is eltelt, és a férfi magában azon
mérgelődött, hogy megéri-e egyáltalán ez az egész ügy, mire megjelent a lány,
kezében egy kedves, virágmintás alumíniumbögrével. A kakaó tetején boldogan
pukkadtak ki a szivárványos buborékok, még egy kis tejszínhab-sziget is
lebegett a felszínen.
A férfi ettől nagyon ideges lett: − Miért ilyen bögrében
hozta, tündérke? Sietek, elvinném. Ugye nem képzeli, hogy
ezzel a kezemben hajtok végig a városon?
− Csak arra gondoltam, hogy a nosztalgia miatt... hogy
jobban megy az italhoz, hogy... − a lány abbahagyta a hebegést, és egy
hirtelen, de ügyes mozdulattal átöntötte a kakaót egy papírpohárba, tetőt
nyomott rá, és előretolta.
− A kakaója, uram. 750 forint lesz.
A férfi kotorászott az öltönyzsebében, hanyagul odadobta a
pénzt, nem várta meg a visszajárót, hanem köszönés nélkül kiviharzott a
kávézóból. A fejében visszhangot vert ez a szó: nosztalgia.
Persze rögtön pirosat kapott, mint ahogy ez lenni szokott,
ha igazán siet az ember.
Megállt, és végre belekortyolt az italba.
Csodálatos volt... Ízlelgette, aztán nagy, mohó kortyokkal
itta.
Közben zöld lett. Meglódult a forgalom, mellette egy
biciklis hajtott el szitkozódva, és ő ijedtében ugrott egyet, a kakaó pedig
felfröccsent a nyakkendőre.
A meetingre a pohárral érkezett, maga mellé tette az
asztalra azzal az elhatározással, hogy az utolsó kortyot a végén issza meg,
mintegy jutalomként, hogy kibírta ezt az egészet.
Feszengett. Merengett. Mindenütt volt, csak ott nem. De
senki nem vett észre semmit, mert ők sem voltak ott. Egyvalaki beszélt, ők
pedig bólogattak.
Ahogy a meetingnek vége lett, és kisiettek a teremből, egy
kolléganője szorosan és bizalmasan odasúgta neki:
− Egy folt van a nyakkendődön, Jánosom! Mit kapsz a
feleségedtől, ha meglátja? − és kuncogva tovább sietett.
Otthon bűnbánóan ült asztalhoz. Persze a felesége
észrevette, miért is ne vette volna észre.
− De hát itthon is van kakaó. Miért nem szóltál, édes?
− Nem tudom... azt a gyerekeknek vetted− dörmögte sótlanul.
Nehezen aludt el.
Reggel kitámolygott a konyhába, felesége már fönt volt, és
épp uzsonnát csomagolt a gyerekeknek.
Egy bögre volt kikészítve az asztalra, az ő helyére, benne
kakaó.
Ránézett a feleségére, ő pedig vissza, és ezt mondta: − Ne
nekem köszönd, nem én voltam.
Csodálkozva nézett a kislányra. Nem tudta, mit mondjon.
A kislány csak nevetett.
− Ha akarod, minden reggel csinálok
neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése