Németh Eszter: Az Üveghegybe zárt fiú

Grafika: Szabó Imola Julianna

Egyszer, amikor még csak a Kásahegy és a Vashegy létezett, a kurta farkú kismalacnak pedig se híre, se hamva nem volt, egyszóval a mesék kezdetén, az emberek még azt sem tudták, mi az üveg. Véletlenül fedezték fel, miféle csodákat és egyéb praktikus dolgokat lehet készíteni a homokból.

Az egyik első, tengerparti üvegkészítő mesternek volt egy fia, az üveg ugyanis a homok hevítésével készül. Különös fiú volt, mindenki azt várta, a szülei nyomdokába lép, és üvegművész lesz ő is.

(...)

A fiú sokáig nézett utána. És soha többé nem ment ki az erdő szélén álló diófához.

Voltak napok, amikor a mezőn feküdt, és bámulta a felhőket. Ilyen lesz majd a feleségem, gondolta. Könnyű, légies, gyönyörű, lebbenő. Amíg velem lesz, sosem vakít el a nap, sosem rabolnak el a történetek és a mesék.

A Tolvaj akkor érkezett, amikor a mezőn feküdt, és a felhőket bámulta.

– Ilyen lány nincsen – mondta a furcsa szerzet ingerülten.

– Ki vagy te, hogy a hegyes orroddal kilyukasztod a felhőket? És ugyan honnan is tudhatná egy ilyen szerzet, miféle lányok vannak a világon? – nézett rá bosszúsan a fiú.

– Több történetet éltem át, mint amit te valaha is hallottál – vágta az a másik képébe, rettenetesen bosszantotta az arrogáns modora. – Ha idenéznél a felhők helyett, láthatnád, nem vagyok ember. Soha nem is voltam, és ami azt illeti, nem is lennék. – mondta végül békülékenyen. – A Tolvaj vagyok, járok már egy ideje a világban és megláttam, miféle lányt képzelsz magadnak.

– Senkinek nem beszéltem róla. És meg fog találni, hidd el!

– Érdekes elképzelés. Jobb helyeken a fiú keresi meg a lányt.

– Ő talál majd meg engem. Olyan lesz, mint a felhő… – és újra az égre meredt.

– Te még sose láttál vihart – nézett rá, azzal a Tolvaj útra kelt.

Hanem a fiú! Bár nem értette, mire utalt a viharral a furcsa és furcsán ismerős alak, de nem is izgatta. Minden idejét az üvegfúvásnak szentelte. Az a makacsság, amivel addig is a dolgok megismeréséhez fogott, itt is kiütközött. Az öreg üvegfújó mester ragyogott. Mindenre kitanította a fiát. A falu lakói a fejüket csóválták, rossz vége lesz, mondogatták. Pedig azt nem is tudták, mitől vöröslenek napközben is a fiú szemei. Minden áldott éjjel, amikor a falu már aludt, kiosont a házból, és üvegszobrot fújt. Egyiket a másik után. Szebbnél szebb, tökéletesnél tökéletesebb lányalakot. Meg akarta alkotni a fejében létező, tökéletes lány mását. Gyönyörű, törékeny, gomolygó, megismerhetetlen, légies alakot. Olyat, aki sehol nem létezik ezen a világon. Minden éjjel új szobor, ami reggelre eltört, kicsorbult, a napfény jelentéktelenné tette. A fiú az olvasztóba dobta mindet.

Nappal egyre többet dolgozott, már az apja helyett is. Nem nősült meg, a lányok habókosnak tartották. Ő meg nem bánta. Rendületlenül hitt az ezredik beolvasztott szobor után is, ha sikerül megalkotnia a szobrot, megérkezik a mintája is. De lassan érteni kezdte, mire gondolt a furcsa szerzet a viharral. A kudarcok mégsem csüggesztették, megtalálta a viharban is azt a szépséget, amit csak kevesen. Bolondnak is nézték érte.

Teltek az évek, üvegszobrok születtek minden éjjel, és olvadtak el nyomtalanul. A fiú egyre mogorvább lett. Egy éjjel aztán sikerült. Azon az éjjelen a fiú hitetlenkedve bámulta a szobrát. Már hajította volna el, amikor rámeredt. Légies, törékeny, különös figura volt, köpeny lobogott rajta. Nem pontosan az, mint amit elképzelt, de valójában már nem is emlékezett rá, milyen volt az eredeti elképzelése. Bámulta a szobrot. Nagyot dobbant a szíve.

– Ez pont jó lesz. Nem kell más – döntötte el.

Másnap aztán kiült a műhely elé, a szobor a napfényben is ugyanolyan volt, mint az éjszakában és a tűz lobogásában. Csak a haja ragyogott. A fiú csak ült és várta a lányt. Bámulta a szobrot.

– Semmiképp nem olyan – motyogott maga elé.

– Olvaszd be – felelte az apja. – Úgyis minddel azt tetted.

– Nem. Nem olyan, de ő az.

Telt az idő, a fiú csak várt egyre csüggedtebben, amikor egy napon kint kapta el a vihar a mezőn, és a nagy jégesőben néhány jégdarab felkarcolta a szobrot. Kissé ki is csorbult, kijavítani nem lehetett. A fiú belebetegedett a szobor sérülésébe. Egyre azon törte a fejét, miképp tudná a szobrot s magát megóvni, míg a lány megérkezik. Hiába kérlelte apja, anyja és az egész falu, nem indult a lány keresésére. Egyre azon töprengett, miként javíthatná ki a szobrot, és készíthetne olyan üvegburát, ami megóvja. Utóbbi rögeszméjévé vált. Újabb hetek, hónapok teltek el, de a törhetetlen üveget nem sikerült megalkotnia.

– Mondd csak, mégis miért mászkálsz olyan viharfelhős fejjel?

A fiú dühösen bámult a különös alakra, aki az épp kidöntött fa csonkján állt. Hegyes, tollas süveget hordott, a köpenyét tarisznya szorította le.

– Hát te meg ki vagy? Ismerősnek ismerős vagy...

– A végzeted, mi más?! – felelte pimaszul a másik. – Szóval, miért mászkálsz ilyen búvalbélelten? És dühös is vagy.

– Közöd?

– Több mint gondolnád.

(...)

Másnap reggel aztán tárva-nyitva találták az üvegfúvó műhely ajtaját, a legnagyobb üvegfúvó pipa pedig eltűnt. Csakúgy, mint a mester fia. Gyászba borult a falu, szerették a fiút, no meg szánták a mestert, mert ugyan kótyagos volt a fia, de különben megbecsülték magukat, és az emberek is őket. Senki nem indult a keresésére mégsem.

A fiú azonban szinte rögtön egy óriásba botlott.

– Hova, hova barátocskám? – kérdezte az óriás, aki különösnek találta a fiút az eszközével és a szíve felett hordott pamutbatyuval.

– Törhetetlen üveget akarok készíteni, hogy megóvjam a szerelmem alakmását.

– He? Hogy minek a mijét?

– Őt, nézd! – azzal a fiú kibontotta a batyuból az üvegszobrot. Az óriás elbámult.

– Ilyen lány nincs a kerek világon! A szobrodnak ezer arca van, attól függően, hogy esik rá a fény!

– De igen, van. És meg fog engem találni.

– Makacs egy ember vagy. De tetszel nekem, valaha ugyanilyen makacs voltam. Itt ez a síp, ha belefújsz, ott termek, és a kezem lesz a fújtatód.

– Köszönöm – mondta a fiú, de már ügyet sem vetett az óriásra, csak ment tovább, homokot keresve a törhetetlen üveghez. Az óriás fejcsóválva nézett utána.

Homokot ugyan nem talált, ellenben hasra esett egy sárkányban. Pontosabban a sárkány lábkörmében.

– Hogy azt a kacskaringós, rigófüttyös, édes-bús, baltával kettészelt, napon szárított, elevenen megnyúzott, besózott, paprikázott, körmetépett, anyaszomorító, aszfaltbetyár, tömlöcszökevény búbánatos hétszentségét annak, aki ezt a fatönköt az útra rakta!

– Hogyan, kérlek? Mit tetszik, kérem alássan? Parancsolsz? – hajolt oda udvariasan a sárkány egyik, másik, majd a harmadik feje is.

– Semmi nem tetszik, vidd odébb a lábad, nem látod, hogy útban vagy? Majd hasra estem a lónagy patádban, aztán megsérülhetett volna… – mikor ez eszébe jutott, a fiú kétségbeesetten a keblén hordott batyuhoz kapott. Elővette belőle az üvegszobrot, simogatta, gyönyörködött benne.

– Meg kell hagyni, csinos darab. Igazán szép mestermunka, te készítetted? De, ilyen lány nincsen ezen a világon – vette szemügyre a szobrot a sárkány egyik, másik, majd a harmadik feje is.

– De van! És meg fog találni engem – mondta dacosan a fiú, és elcsomagolta a szobrot.

– Ha van is a világon ilyen lány... de miért is lenne... ugyan miért akarna megtalálni pont téged? – tette fel a kérdést a sárkány egyik, másik, majd a harmadik feje is.

– Ezt még sosem kérdezték tőlem. Mindenki azt hajtogatja, hogy ilyen lány nincsen. Pedig van. Lennie kell!

– Még ha van is, miért akarna megtalálni téged? Mit tudsz? Ki vagy te egyáltalán? – firtatózott tovább a sárkány egyik, másik, majd a harmadik feje is.

– Az üvegfúvó mester fia vagyok. És sok történetet tudok.

– Haha… hát én meg a sárkányok fejedelme vagyok, már vagy száz esztendeje nem akadt kihívóm, aztán mégis magamnak kellett asszonyt találnom, s bizony megküzdenem, hogy ő is akarjon engem. Pajtikám – csóválta mind a három fejét a sárkány.

– Meg fog találni. Tudom. De addig biztonságba kell helyeznem a szobrot a törhetetlen üveg belsejében.

– Bolond vagy. De tudod mit, itt ez a síp, ha megfújod, ott termek, és meglesz a tűz az üveged olvasztásához.

– Nem vagyok bolond – azzal a fiú annyit sem mondott, bikkmakk, és továbbmasírozott. A sárkány fejcsóválva meredt utána. Majd összeakadt a három feje a nagy megbotránkozástól.

A fiú jó darabig aztán nem találkozott senkivel, mígnem egy erdőn áthaladva egy furcsa alakba botlott. Egy hegyes orrú, süveges, ismerős alakba, aki egy faágon ült, és csúfondáros mosollyal nézte a fiú küszködését az üvegfúvó pipával.

– Megint te? Mit lesel, inkább segítenél – förmedt rá a fiú. Az alak a faágon meg sem rezdült.

– Ugyan minek? A lopott holmi attól nem lesz könnyebb – legyintett végül a lány.

– Ugyan miféle szerzet vagy te, és mit akarsz tőlem?

– Tolvaj vagyok – pördült le a faágról a másik egy szaltóval, és megállt a fiútól tisztes távolságban. Az, talán a távolság miatt, nem ismerte fel. – Nos, újra nekem esel valami bottal?

– Tolvaj, no hiszen! Mit is tudnál ellopni?

– Mire rájössz, késő lesz – nevetett a másik, azzal sarkon perdült, és csak egy ezüst villanás maradt belőle.

A fiú vállat vont, magának sem vallotta be, örült volna a további beszélgetésnek, meg ha a másik marad, és csak cipelte tovább a holmiját, ami minden lépéssel nehezebb lett, mintha az a fura figura megátkozta volna. Nem sokkal később egy tisztáson leheveredett, pihenni. Elő akarta venni a szobrot a batyuból, hanem azon egy nyílás tátongott, és üres volt. A fiúban megfagyott a vér, oda minden, vége a világnak, eltűnt az egyetlen bizonyíték, hogy annak a lánynak léteznie kell, hiszen ami nem létezik, nem megformálható.

– Okos gondolat – huppant le mellé a hegyes orrú, komisz alak. A zöld, ferde vágású szemében gúnyos szikrák lobbantak.

– Rögtön add vissza a szobrom!

– Miből gondolod, hogy nálam van? El is veszíthetted.

– Csak te lehettél!

– Egy mítosz szerint, ha sokáig nézed, és hiszel benne, megszánnak az istenek, és életre keltik neked.

− Ezen ne múljék. Bezárom magam is a törhetetlen üvegbe. El fogom varázsolni azt a helyet, hogy csak a lány lásson át az üvegen.

− Örökre magad maradsz. A lány nem létezik. És ez a varázslat sem. Azonban a makacsságod érdemel némi tiszteletet. Hallgass ide, lesz, aki látni fog téged, és te is őt. Válassz közülük egyet, és gyere ki, míg megteheted. Különben örökre bent ragadsz a hegyben.

– Hegyben?

– Az Üveghegyben. Kétnapi járóföldre van a hely északnak, amit keresel. Ha odaértél, fújd meg a sípjaid, aztán élj vagy pusztulj kedved szerint!

Újabb ezüst villanással a furcsa alak eltűnt. A szobor ott hevert a fiú ölében sértetlenül. A vihar okozta sérülések sehol sem látszottak rajta.

– Köszönöm! – kiáltotta a semmibe a fiú.

Két napot ment, hol a felhőket bámulta, hol a szobrot. „Miképp maradt életben, és hogy fog a hegy belsejében életben maradni? Miféle hegy lesz az?” – kérdezgette magától, de elképzelni sem tudta.

Két nap múlva ért ki a rengeteg erdőből, és a Kása- meg a Vashegy között egy hegynyi homok látszott. Egy egész sivatagnyi homok, heggyé púpozva. Az aljában egy sereg gyerek homokvárat épített, az egyik mellé ült le a fiú. A gyerekek szétrebbentek.

Két napig ült ott, mire megjelent a Tolvaj.

– Elkéstél.