 |
| Grafika: Fricska Dorka |
Hol volt, hol
nem, volt egyszer egy égszemű kislány. Egész nap egy nagy, rozsdás kapu előtt
ült. Ült, üldögélt, s nem tágított a kapu elől. Mehetett volna a rétre, madarakkal
énekelni, pitypangokkal ejtőernyőzni, de még ennél is jobban szeretett volna
bejutni a kapun, mielőtt útnak indul. Újra meg újra próbálta kinyitni a kapu szárnyait:
először csak rátette a két kezét, aztán lökte, lökdöste, a hátát is
nekivetette, de az nem mozdult semerre. A kapun se kilincs, se kulcslyuk nem
volt. Az égszemű beszélt is hozzá, aztán kiabált, dörömbölt, újra meg újra
nekiveselkedett. Nem tudta pontosan, mi van a kapu mögött, csak azt, hogy látni
szeretné. De hiába, a kapu nem engedett. A kislány így hát csak ült naphosszat,
és egy száraz ággal rajzolt a földre. Égszemét gyakran felhők takarták.
Egyszer azonban, amikor már régóta ült a
kapu előtt, elunta a földet piszkálni. Nagy levegőt vett, és fújt egyet. Kifújta
szeméből a bodros felhőket, majd elhatározta, hogy hoz egy létrát és egy
smirglipapírt. Így is tett. Aztán felmászott a létrára, és elkezdte ledörzsölni
a rozsdát a kapuról. Hónapokig, évekig csak dörzsölte, míg le nem jött mind a
rozsda. A lehullott rozsdából egy darabot zsebre tett, a többit összesöpörte és
kidobta. Az égszemű akkor állt a kapu előtt és bámult rá. Csodálkozott, és
nézte, nézte. A kapu mezítelenül magaslott, nem takarta semmi. Tompán fénylett,
de rozsda nélkül jól látszott a sok horpadás, ami borította. A kislány
elhatározta, hogy beleselkedik a két szárny közötti résbe. Óvatosan odahajolt,
az egyik szemét becsukta, a másikkal pislogott befelé. De csak hollófeketeséget
látott, mert a két kapuszárny olyan szorosan dőlt egymásra, hogy nem szűrődött
át azon semmi. A kislánynak újra fújnia kellett egyet, mert a szemére megint
felhők gyűltek. Már nem akarta belökni a kaput, csak végighúzta rajta a kezét. Megsimogatta.
Azután rátette a fülét, és sokáig hallgatózott.
Az égszemű akkor festéket hozott és
ecsetet. Újra felmászott a létrára, és elkezdte festeni a kapu nagy szárnyait.
Hónapok, évek repültek el úgy, hogy állt a létrán, és festett. Csak olyan színű
festéke volt, mint a szeme, de abból mindenféle: világoskék, sötétkék,
szürkéskék, királykék, türkiz, akvamarin, égszín és indigó. Először az egész
kaput lemázolta, azután mintákat festett rá. Indák kanyarogtak, források
zubogtak, levelek zizegtek, szirmok hullottak, ágak hajoltak, bogarak surrogtak,
madarak csipogtak – egy kert zsendült a festett kapun. Később a lány már létra
nélkül, a földön állva festett.
Aki csak arra járt, megállt, és csodálta: sosem
láttak még ehhez hasonló kék kaput és zsivajgó kertet. Hírét is vitték a
nagyvilágba. Sokan hívták az égszeműt, hogy tanítsa meg őket is kaput festeni. A
zsebében ott lapult a darab rozsda, hogy mindig hazataláljon. A többi útravalót
abból gyűjtötte össze, amit menet közben talált: összefonta, és a táskájába
tette a nap első sugarait, elkapta egy madár énekét, egy tölgyfa ágainak
ölelését, és ment mindenfelé. Vitte az ecseteket, festette a kapukat, tanította
ez embereket. Messze földön híres lett arról, hogy égszín kertet fest a
kapukra, és egyre kevesebbszer takarták felhők a szemét. De akárhány kapuhoz is
hívták, az övéhez mindig visszatért. Megsimogatta, hallgatózott, és festett
rajta kicsit. Festette a kertet, hol még madár is járt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése