 |
| Grafika: Borostyán Rita |
A ház aznap délután különösen csendes volt.
Magába zárta az emlékeket, amit generációk suttogtak a fülébe, nem pattogtak a
bútorok, nem nyikorgott a padlódeszka. Csak az idő remegett az ablakpárkányon észrevétlenül,
a felpenderedő festékrétegekre hullva.
Két lánytestvér lakott ott. Az idősebb
hangjától a Hold növekedni kezdett, és az éjszaka csendjében hullani kezdett a
hó. A fiatalabb tavasszal mezítláb futott a kertben, kihajtott a fű a talpai
alatt. Aligha lehettek volna különbözőbbek.
A ház, mint egy zárvány megtartotta a
nővéreket. Az idősebb most is az ablaknál ült, és az időt figyelte. Tudta, hogy
más nem látja úgy, mint ő, az emberek nem is érzékelik, mennyi van még a
birtokukban. Csodálkozott, hogy ma még senki nem jött be hozzá, zárt szájjal
énekelt dalai most saját szobájában keringtek. Ott ült hát nyugodtan, kezében
egy énekesmadarat ringatva.
Alkonyodott mire a húga a szobába lépett,
mint a napsugár. Egy pillanatra megmozdultak a régi tapéta festett pipacsai.
Közelebb lépett a nővéréhez:
̶ Nyisd ki a
tenyered! – mondta neki
halkan. A nyitott tenyéren a madár mozdulatlanul
feküdt, mélyen aludt.
̶ Órák óta a kezemben
tartom, félek túl régóta – nézett fel a húgára, aki ujját óvatosan a madár fejéhez érintette. Pár pillanatig
semmi nem történt, majd az állat felborzolta
a tollait és felrepült a könyvespolc tetejére.
̶ Kérlek, most te segíts rajtam,
Anesztézia. Nem tudok aludni – kuporodott nővére ölébe a fiatalabb, és a nővér halkan
énekelni kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése