Böszörményi Gyula: A hergeberge hercegecske

Grafika: Vajda Melinda

Élt egyszer, mert született, a nagyvárosban egy hercegecske. Ám be kell vallani, hogy ő bizony csak olyan nyifi-nyaflancs, hergeberge, bócabice hercegecske volt, aki épp ezért sajna nyúlszőrpihényit sem lehetett a hercegkisasszonyok álma. Bánkódott is emiatt a királyfi királyi papája, aki – polgári foglalkozását tekintve – kifligörbítőként dolgozott, és búslakodott királyi mamája is, aki pedig liftszereléssel töltötte az időt.

– Mi lesz így szegény fiacskámból? – pityeredett el őfelsége a munkahelyén, mire a többi kifligörbítő mind együtt érzőn lapogatta a hátát. – Hisz láttátok őt: a füle kajla, a szeme bandzsa, a nyelve meg úgy hergebergél, mintha apró korában sosem olvastunk volna neki mesét, amiből szép szavakat tanulhat. Pedig de! Minden este! 

Hasonlón komorkodott a királyné őfelsége is, miközben egy tízkilós franciakulccsal vakargatta gondterhes füle tövét.

– Jaj, hát mit tegyünk most, mikor az egyetlen gyermekünk ilyen hüblehutty? – sóhajtozott keservesen, ám a munkatársai tanácstalanságukban csak a borostájukat tudták hersegtetni. – Nem titok, hogy az én hercegecském keze bizony sutasete, a háta ott domborul, ahol horpadnia kéne, és ott horpad, ahol domborodnia kéne, a lába meg bócabice. Drága királyi férjem nagy pityeredésében a jobbos kifliket balra, a balosokat meg jobbra görbíti, ám jó tanácsot senkitől sem kapunk.

Így ment ez napra nap, meg évre év, míg aztán a hergeberge hercegecske kinőtte az óvodát, és ki az általános iskolát is. Akkor a bús királyi pár maga elé hívatta őt, egyenesen be a panelházi, negyedik emeleti otthonuk nappalijába (mert, hogy az a lakás volt nekik az egész királyságuk!):

– Mi szeretnél lenni, te gyerek? – szegezte bús tekintetét a fiára őfelsége.

– Mármint mikor? – biccentette fél oldalra a fejét őhercegecskéje.

– Mármint most – magyarázta neki őkirályi mamája. – A mi köreinkben ugyanis az a szokás, hogy a hercegek az általános iskola elvégzése után rögvest útra kelnek, s addig mennek, míg meg nem alapítják a saját királyságukat.

– No, ha korábban is így volt, miattam eztán se legyen másként! – vonta meg horpadt vállát a hergeberge hercegecske. – Fogom a batyumat, s már megyek is!

Igazán hősies szavak voltak ezek a királyfitól, aki titkon nagyon félt elhagyni az otthont, ahol felnőtt. Lógó orral ballagott hát le a negyedik emeletről, s úgy bevágta maga mögött a kaput, hogy attól az egész lépcsőház visszhangot vert. Így aztán azt sem hallhatta, mily keservesen pityeregtek a szülei, akik biztosra vették, hogy az ő hergeberge hercegecskéjük sosem lesz képes megállni a helyét abban a Rettentő Nagyvilágban, mely úgy aprítja a királyfikat és királylányokat, mint kisújszállási szecskavágó a kukoricaszárat.

Ment tehát a hergeberge hercegecske egy nap, két nap, három nap... Ment volna a negyediken is, ám addigra kiért a nagyvárosból, s épp mikor egy tó partjára jutott, a magával hozott elemózsia utolsó morzsája is elfogyott. Leült a pázsitos partra, nézte a vizet, s közben úgy korgott a hasa, mintha földrengés készülődne.

– Zavarod a halakat! – szólalt meg ekkor egy cérnányi hang.

– Bocsánat, nem tehetek róla – sandított a lábánál kepeszkedő kukacra a királyfi.

– Megértelek – sóhajtott a cérnahangú. – Értem is folyton olyanok sóvárognak, akiknek hasonló mód korog a hasuk.

– Érted?!

– Értem hát, hisz egyrészt okos, másrészt főállású csali vagyok – húzta ki magát a kukac, aki annyira eszes volt, hogy egyetlen mondattal két különböző kérdésre is tudott válaszolni. – Azt hiszem, neked az én bölcs barátom tanácsára volna szükséged!

Ezzel a cérnahangú a víz felé bökött, ahol egy lógó bajszú halóriás lebegett.

– Szóval éhes vagy? – kérdezte a vén uszonyos. A hercegecske szája helyett a hangosan korgó hasa válaszolt. – Akkor neked ennivalóra volna szükséged! Azt viszont kizárólag pénzért kaphatsz, amit pedig munkáért szoktak osztogatni. Mihez értesz?

– Hááát... – tárta szét két sutasete karját a királyfi.

– Hm, hm, értem, hol a gond – bugyborékolta gondterhelten a lógó bajszú harcsa. – Azt hiszem, nem ártana valami szakmát tanulnod. Mondd csak, csodacsali, vajon a főnököd mit szólna egy horgásztanonchoz?

– Úgy vélem, örülne neki – vigyorodott el a kukac. – Nehéz munka ám a sokféle botot, orsót, zsineget, úszót, széthajtható kempingszéket, vödröt és napernyőt mind-mind naponta kicipelni a tó partjára. Néha már alig győzi szegény, s mire a partra érünk, annyira elfárad, hogy horgászni nem is marad ereje. Ráadásul sokat unatkozik, hisz míg én a halakkal incselkedem a víz alatt, senki sincs, akivel beszélgethetne!

Így történt tehát, hogy a hergeberge hercegecske horgásztanoncnak állt. Hajnalonta fogta-kapta a csalikukac víg kedélyű főnökének motyóját, s kivitte azt a tóra. Teltek az évek, egyik a másik után. A királyfi megtanult damilt gubancolni (szét, és nem össze!), horgot hurkolni, orsót olajozni, kempingszéket billegteleníteni, vödröt tölteni, napernyőt állítani, sőt, még a leghalkabb, legfinomabb csobbanásra is odafigyelni, vagy épp a csillogó vízfelületet kémlelni, hogy még időben riasztani tudja a horgászt, ha hal közeledik. Cserébe remek ellátást kapott a főnökné által csomagolt uzsonnákból, és még annál is jobb társaságot a mindig víg kedélyű főnök személyében. Ráadásul a sok ügyeskedésnek és halfigyelésnek hála a királyfi keze lassan elvesztette sutaseteségét, a szeme a bandzsaságát, a füle pedig a kajlaságát!

Ám mégiscsak eljött egy bizonyos nap, mikor a hergeberge hercegecske egyszer csak fészkelődővé, nyugtalankodóvá és izgágává lett. 

– Tégedet, komám, bánt valami! – meredt rá a cérnahangú.

– Valahogy... – vonogatta vállát a királyfi – ...olyan bolhacsípettnek... – pattant fel hirtelen – ...vagy inkább... – fintorgott hozzá – ...kukacosnak érzem magam!

– Itt az idő, hogy továbbállj! – bugyborékolta a tó mélyéről az öreg harcsa. – Eleget tanultál már ahhoz, hogy a magad útját kezd keresni.

A hergeberge hercegecske megölelgette hát a főnökét, jobbról-balról rácuppantott a főnökné orcájára, és óvatosan összepacsizott a kukaccal – majd ismét útra kelt.

Ment egy nap, ment két nap, ment három nap... S tán a negyedik nap is ment volna, ha az útjába eső kisváros főterén észre nem vesz egy irdatlan nagy sátrat. Kék – piros – kék – piros– kék – piros; ezek a színek váltakoztak a csudálatos ponyvaépítmény csíkjain. A tetejében négy hatalmas zászló kókadozott, rajtuk tátott szájú oroszlán, piros orrú bohóc, hét süntestvér és egy méla kiscsacsi.

Mesés cirkusz volt tehát a sátor, ehhez semmi kétség sem férhetett!

A hergeberge hercegecske óvatosan közelebb bócabicélt az építményhez. Ám hiába fülelt, semmi hangot sem hallott, s hiába meresztette a szemét, semmi mozgást sem látott. A sátor porondja üresen tátongott, a kupolában árván lengtek a légtornászhinták, és a nézőtéren sem ült senki. Mikor azonban hősünk épp távozni készült, hirtelen egy lógó bajszú macska summant elő valahonnan.

– Hát te ki vagy? – hökkent meg a királyfi. A macska nem felelt. Legalábbis nem emberi nyelven. Ehelyett a hergeberge hercegecske lábához dörgölte az oldalát, égbe csavarintotta a farkincáját, és közben szünet nélkül dorombolt.

– ^MRRRR – berregte előbb magas – _MRRRR – majd mély hangon.

– Értelek – bólintott a királyfi, majd szomorúan elhagyta az üres cirkuszt, s közben ekként morfondírozott: – Úgy látszik, itt többé már nem lesz előadás.

– Pedig nagy szükség volna rá! – szólalt meg ekkor mégis a lógó bajszú macska. – Különben a végén még elemészti őket az unalom és a bánat.

A hergeberge hercegecske először nem értette, kikről beszél a hízelkedő kandúr, de aztán meglátta a gyerekeket! Sokan voltak. Még annál is többen! Mind a tér körüli házak ablakaiból, kapualjaiból, vagy épp a szertefutó utcák sarkairól leskelődtek a cirkusz felé, szemükben szomorú vágyakozással.

– Nézd meg őket! – sóhajtott a macska. – Egész nap azt várják, hogy a csíkos sátorban újra kigyúljanak a fények. Csakhogy hiába, mivel a cirkuszigazgató nyugdíjba ment, a társulat szétszaladt, és a zászlók sem lengedeznek már úgy, mint hajdanán, mivelhogy lehúzza őket a rájuk ragadt sok szmötyi!

– Ennek fele se kacagás! – kiáltott fel hirtelen a hergeberge hercegecske. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy saját vállalkozásba kezdjek!

És bizony úgy is lett! A királyfi beletelepedett a cirkuszigazgató elhagyott lakókocsijába, majd a lógó bajszú macska segítségével derekas munkába fogott. Először is kimosta a négy zászlót, hadd lengesse őket újra a szél. Azután hirdetéseket adott fel az újságokban, rádiókban és tévékben, közhírré téve, hogy a város közepén álló Hergeberge Cirkusz (mivel ezt a nevet adta a vállalkozásának) ismét megnyitja jegypénztárát, s várja a fellépni, illetve a szórakozni vágyókat. Lett is hamarost oroszlánidomárja (igazi oroszlánbőgéssel és valódi oroszlánokkal!), meg keménykalapos-krumpliorros bohóca, indiai csodafakírja (aki egyben éhezőművészként is fellépett), valamint fókazsonglőre, tányértáncoltatója, kés- (és egyéb eszcájg) dobálója, műlovarnője, bűvésze, kardnyelője, tűzköpködője, és még számtalan fellépője – mind-mind önmagában is VILÁGSZÁM!

Megint csak teltek az évek, s a Hergeberge Cirkusz óriási sikert aratott. A királyfi éjt nappallá téve dolgozott, attól sem riadva el, ha a saját hátán kellett cipelnie az elefántok bálányi uzsonnáját, a vízilovak kerti medencéjét, vagy magát az orrszarvút, ha épp megfájdult szegénynek a hasa, és orvoshoz kellett vele sietni. Ráadásul ő maga takarította a porondot, simította el talpával a fűrészport, és tanította keringőzni a medvét. Így aztán nem csoda, hogy a sok hurcibálástól a királyfi háta immár ott domborodott, ahol domborodnia kellett, s ott horpadt, ahol horpadnia volt szép. A lába pedig – bizony, hallj csodát! –, a lába sem bócabicegett többé!

Ám nyelve hergebergesége sajnos makacsul megmaradt, s ettől a hercegecske lassan búskomorrá lett! Egyik este a lakókocsija lépcsőjén gubbasztva, miközben a kék-piros sátorból szűrődő csinnadrattát hallgatta, ki is szakadt belőle a bánat.

– Magányos vagyok – vallotta be egy arra szálló porszemnek, mivel nem akadt más, aki meghallgassa. – A lógó bajszú harcsának köszönhetően tanonc lehettem a horgász mellett. A lógó bajszú macskának hála pedig felépíthettem saját cirkuszkirályságomat. Csakhogy mindez semmit sem ér, mert mikor Marcella szemébe nézek... mikor Marcellával beszélgetnék... ha csupán Marcellára gondolok, mindjárt hergebergélni kezd a nyelvem, s inkább eloldalgok a közeléből, nehogy kinevessen.

Nos, Marcelláról ugyebár eddig nem esett szó! A leányzó, aki tűzrőlpattant, szikrázó szemű, lobogó hajú, perzselően szép teremtés volt, épp egy esztendővel korábban jelentkezett a cirkusz hirdetésére. Marcella azóta is légtornászként sergett-pörgött-bukfencelt a kupolában, borzongó ámulatra bírva a közönséget. Arról viszont, hogy a királyfi a füle hegyéig belészerelmesedett, a lány egyetlen mukkot sem tudott!

Úgy esett tehát, hogy midőn a szegény hergeberge hercegecske a lakókocsija lépcsőjén kornyadozott, egyszer csak a közelében valaki aprót köhintett.

– Hát te meg ki vagy?! – morrantott rá a királyfi az elefántok szénabáláján ücsörgő, lógó bajszú emberre. Ám mielőtt az válaszolhatott volna, mindjárt csendre is intette őt: – Várjál csak egy bolhaficcenésnyit! Én már láttalak valahol! Ez a lecsüngő bajusz... a nevetős szemek... és az a bölcs mosolyra álló száj! Hisz te voltál a tó fenekéről felbugyborékoló harcsa, s te a lábamhoz dörgölőző macska is!

– Lelepleztél, királyfi – tárta szét karját az öreg. – Bizony, mióta elhagytad felséges szüleid negyedik emeleti paneltróntermét, folyton a nyomodban járok, hogy ha kell, néhány jó tanáccsal, biztatással segítselek utadon. Én ugyanis... immár többé ne legyen titok! ...a te kifligörbítő apád és liftszerelő mamád udvari varázslója vagyok!

– Hát... – üdvözölte tétován a hergeberge hercegecske az öreget. – Örvendek!

– Magam is! – nevetett a varázsló. – Különösen annak, hogy a saját erődből ilyen csodás királyságot sikerült felépítened.

– Eh! – legyintett búsan a királyfi. – Mit sem ér az egész, ha a nyelvem továbbra is hergeberge, s miatta nem merek Marcella elé állni, hogy megkérjem a kezét.

– Ha csak ez a gond, hát ne búsongj tovább – szólt a lógó bajszú öreg. – Harmadik, s egyben utolsó segítségként hoztam neked egy csodacukrot. Ha ezt elszopogatod, többé nem hergebergél a nyelved!

És hát így is lett! A cukorkát elszopogatva a hercegecske bátran a szépséges Marcella elé toppant, s mielőtt összeakadhatott volna a nyelve, már meg is kérte a lány kezét. Az meg úgy repült a karjaiba, ahogy addig csak a kupolában látták szálldosni, mivel titkon már ő maga is rég belészerelmesedett a csendes cirkuszigazgatóba.

A menyegzőn persze ott volt a hercegecske felségesen boldog mamája és királymód elégedett papája is. Ők aztán a lagzi legricsajosabb pillanatában félrehívták a lógó bajszú varázslót, hogy megköszönjék neki a csodacukorkát, amivel a fiuk utolsó búbaját is eltűntette.

– Bolond beszéd! – legyintett nevetve az öreg. – Hisz nem volt az más, csak közönséges savanyúcukor, amiből mindig van egy zacskónyi a zsebemben.

– De hát...!

– Nohát...! – hebegték a királyi szülők. – Akkor mégis hogy tűnt el a fiunk nyelvéből a hergeberge?

– Úgy, miként az életében minden más akadály: hitt önmagában, s abban, hogy a mesék igazak! Az én varázserőm titka csak ennyi: sárkány, manó és tündér mind-mind létezik, ha így hiszed. S ha nem hiszed, hát nincsenek – de akkor meg mit ér az élet?!