Csodás reggel volt. Az az őszi reggel, amikor a fák bíborra, aranyra festett levelei egyszerre engednek a szélnek, és táncolni kezdenek a levegőben.
Rigó jó kedvűen cikázott a színes társaságban, aztán mikor kitáncolta magát, leszállt a párkányra.
Ember a résnyire nyitott ablak mellett ült, és szigorú szemekkel meredt maga elé, közben tíz ujjal kopogott az asztalon.
- Milyen kitartó – gondolta Rigó, aki néhány hete fedezte fel Embert, mikor egy különösen ízes legyet üldözött.
Azóta minden nap megnézte, kíváncsi volt rá, vajon mit csinál.
- Halihó – fütyült be Rigó az ablakon – gyere, nézd, milyen szépen táncolnak a levelek ma reggel!
Ember mintha nem hallaná, meredt maga elé és kopogott tovább.
- Majd holnap – gondolta Rigó, aztán elröppent, hogy megreggelizzen.
Eltelt az ősz, megjött a tél.
Rigó kitartóan csivitelt Ember ablakában, aki november után már zárt ablak mögött ült, meredt maga elé, és kopogott tíz ujjal az asztalon.
Mesélt neki a fecskékről, meg a gólyákról, akik már biztos megérkeztek Afrikába. A sünökről, akik békésen bevackoltak a kert végében lévő korhadt farakásba. A házi macskákról, akik már nem üldögéltek naphosszat a fán, Rigóra leselkedve, mert fázott a szobacica talpuk.
Rigó nem adta fel.
Mikor az első hó lehullott, csőrével megkocogtatta az üveget is, hátha az felébreszti Embert a nagy maga elé meredésből, és ő is megcsodálja a hópelyheket, amik közül tényleg nincs két egyforma.
Ember ült. Hátára vastag, kockás pokrócot terített. Szája keskeny csíkban lefele lógott. Meredt maga elé és kopogott tíz ujjával az asztalon.
- Majd a tavasz megoldja a nyelvét - bizakodott Rigó, s mikor az idő tényleg felengedett, örömmel látta, hogy Ember kijön a házból.
- Óóó, úgy vártalak már! – röppent Rigó a terasz korlátjára, pont az asztal mellé, ahova Ember leült és elkezdte a maga elé meredést, meg a tíz ujjal kopogást.
- Ez most ugye csak egy vicc? – háborodott fel Rigó – képes vagy még most is csak meredni meg kopogni, mikor a cseresznyefa pont ma reggel vette fel a legszebb tavaszi ruháját? Hát meg sem nézed? Mit csinálsz? Mi ilyen fontos? Hahó!!!
 |
| Illusztráció: Fricska Dorka |
Ember abbahagyta a kopogást, kicsit elfordította a fejét és kezével Rigó felé intett.
- Hess!!!
Rigó sértődötten szállt fel a cseresznyefa tetejére. De nem sokáig duzzogott. Inkább behunyta a szemét, és élvezte a langyos napsütést meg a méhmuzsikusok megnyugtató zsongását.
Egy időre meg is felejtkezett Emberről, mert a cseresznyefán megismert egy szénfekete rigó lányt, aki olyan kedvesen csivitelt, hogy azonnal szerelmes lett belé.
Már nyár volt, és épp uzsonnára valót keresett a fiókáknak a cseresznyefán, amikor észrevette, hogy pont a fa árnyékában ott ül Ember.
A kerti asztalra mered és tíz ujjal kopog.
- Hát, te aztán semmit sem változtál – kiáltott oda neki Rigó, mire az uzsonna cseresznye kipottyant a csőréből, egyenesen Ember kezére.
Ember felnézett Rigóra.
- Nahát, azt hittem már elvesztél.
- Te kergettél el – emlékeztette Rigó.
- Zavartál – mondta Ember.
- És ugyan miben? A magad elé bámulásban és a kopogásban? – érdeklődött Rigó.
- Az írásban – válaszolt ember.
- És miről írsz ilyen kitartóan? – kérdezte Rigó őszinte kíváncsisággal.
- Hogy milyen szörnyű ez a világ – válaszolt Ember szomorú szemmel – hogy milyen elviselhetetlenül sivár hely ez.
- Te bolond vagy – nevette el magát Rigó.
- Neked könnyű – legyintett Ember – oda mész, ahova akarsz. Te szabad vagy.
- Ahogy te is – kacagott Rigó, és felröppent, hogy új cseresznyét keressen a fán – csak kelj fel és járj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése