Smelka Sándor: Kösz, Csuvi!

Tuza Edit

Biztos láttatok már rigót az ág hegyén állni, könnyedén illegni-billegni a tavaszi szellőben. Nos, az a rigó biztos nem én voltam. Alattam ugyanis úgy meghajlik az ághegy, mint egy pásztorbot, mint egy grincsfa, én pedig úgy lógok rajta, mint egy karácsonyfadísz, már-már fejjel lefelé.
Igen, jól gondoljátok: egy kicsit túlsúlyos rigó vagyok. Sejthetitek, nem könnyű az életem. Például az idősebb rigók, aki már nem látnak olyan jól, sokszor megkérdezik tőlem:
– Te valami varjúfióka vagy?
– Nem, nem – fütyülőm ilyenkor olyan szépen, ahogy tőlem telik – rigó vagyok, csak… dúsabb a tollazatom.
– Aha – válaszolják, de aztán a biztonság kedvéért továbbrepülnek. Mi lehet tudni, talán mégiscsak beszédhibás varjú vagyok vagy álmatlan bagoly.
Ha a többi rigó közé telepszem a bokorban, akkor az ág, amin ücsörgünk, szinte lehajlik a földig. Ez akkor nagyon ciki, ha éppen egy macska jön-megy a gyepen.
– Kösz, Csuvi! – mondja ilyenkor a többi rigó, majd kereket old mindegyik.
Amikor ők ülnek mellém és én oldok kereket, az se jobb. Akkor az ág, amit eddig a súlyom tartott lent, visszapattan, és a többi rigó is elrepül, mint én. Nem annyira szépen és nem is annyira önszántukból, de higgyétek el, repül mind. Közben ezt kiabálják:
– Kösz, Csuvi!
Imádok a többiekkel fürdőzni a tócsákban eső után, de sajnos, amikor én is belecsobbanok a pocsolyába, akkor az összes víz kiloccsan onnan, néha egy-egy rigóval együtt. Igen, kitalálhatjátok, mit fütyörésznek ilyenkor:
– Kösz, Csuvi!
Mást se hallok, mint, hogy kösz, Csuvi!
Amikor elegem lett abból, hogy a többiek azzal csúfolnak, hogy leginkább kakukk vagyok, nem is rigó, elkezdtem fogyókúrázni. Mi rigók, elég sokat futkározunk a gyepen, de a legtöbbször mégiscsak repülünk. Ezért elhatároztam, hogy én csak futni fogok, hátha leadok néhány grammot. Ezt az emberektől lestem. Ők is futnak, ha kövérek (és ők is leadnak pár grammot). De ez se csináltam sokáig, mert az egyik nap, ahogy futottam, meghallottam a rigólányokat nevetgélni:
– Nézzétek Csuvit, olyan kövér, hogy már repülni se tud.
Igen, igen, a tojók is messze elkerültek, féltek, hogy véletlenül agyonnyomom a tojásokat, ha egyáltalán lesz hely a fészekben mellettem. Attól is féltek, hogy letörik alattunk az ág. Attól is tartottak, hogy összes kukacot én fogom megenni, nem pedig a fiókák.
Egyik nap, amint repültem a kert felett (repülni még tudok), egy igen furcsa rigót pillantottam meg az almafa ágán. Úgy meghajlott az ághegy alatta, mint egy pásztorbot, mint egy grincsfa, ő pedig úgy lógott rajta, mint egy karácsonyfadísz, már-már fejjel lefelé. Leszálltam egy közeli faágra, hogy jobban szemügyre vehessem a tojót (mert az volt!). Az én ágam is meghajlott, és ez azért volt jó, mert így mindketten egyformán megdőlve tudtunk beszélgetni. Így jobban megértettük egymást.
Ő volt Csivi, akivel végül mégiscsak megépítettük a közös fészkünket egy különösen vastag faágon. Tojásoknak is van bennük hely, és higgyétek el, jut kukac a fiataloknak is. Sőt, néha még Csivinek is hozok valami finomságot. Ilyenkor mindig azt mondja:
– Kösz, Csuvi!
És mennyire máshogy hangzik ez az ő csőréből!