Nagy Izabella: Történet a három leányokról

Grafika: Klesitz Piroska

Nem is a leányokról szól ez a történet,

hanem az ő szívükről.

Mert jött a kékszemű, magas ifjú,

vékony ujjaival arcon simította egyiküket,

erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe,

és már is vége is volt: a lánynak. A csendes napoknak.

A szerelem elveszi a nyugalmat. Csak a sírás marad utána.

Következő nyáron újra jött, s a másik lányt is elkapta,

hévvel csókolták egymást, mint a fölnőttek.

Ej, hát ezek a lányok nem tanultak semmit,

csak a sírás maradt utána, mikor megint eltűnt ősszel.

Jött az új tavasz meg a nyár megint, ahogy szokás, és

a legfiatalabb találkozott vele azon a napon,

és ő is elbukott. A szíve volt az oka.

Így járunk mi lányok, üres lesz azután minden,

mert a fiú tovább indul, vándorolni, kalandra fel.

 

Grafika: Klesitz Piroska

A varázsló kertje

Azt hittem, egy kert a virágoktól édes.

Először meglepnek a színek, a fényes felületek,

bár nem így van, messzibbről tudni lehet,

ahogy közeledünk, ahogy jövünk,

egyszer csak megcsap a kábító virágillat,

és csak ezután látjuk meg a sok piros és kék és sárga

meg hófehér virágcsodát. Összevissza harmóniában.

Meglep: csak egy kert, az utca végén.

Tibi azt mondja, varázsló lakik a házban.

S vele sok rabló, varázslótanonc.

Kincseket gyűjtenek minden éjszaka,

csodálatos, valódi értékeket lopnak másoktól.

Hajnalban a varázsló hempereg a virágok között,

belefúrja fejét a szirmokba, levelekkel ölelkezik.

Hejj, ha tudnátok, mi történik!, mondja Tibi.

Meglep: ez csak egy kert, virágokkal, az utca végén.