Fodor Veronika: Szívek üvegből

Grafika: Szimonidesz Hajnalka

A Végzet egy karosszékben ült. Toronyszobája a mindenség felett lebegett. Nappal nehéz vásznakkal borította be az ablakokat, beburkolta magát fekete kabátjába s csak várta a Holdfelkeltét.

Lassan sötétedett, meggyújtott egy lámpát, felállt és a mennyezetről alálógó szívek elé tartotta. Minden egyes darabot megvilágított vele, közelítette majd távolította tőlük, míg neonzöldek lettek mint a régi uránüvegek. Aztán leoltotta a lámpát. Egy ideig minden tökéletesen működött, a szívek világítottak: sárgán és zölden, és a Végzet gyönyörködött bennük. Néhány perc múlva az egyik kicsit halványodott, vibrált a fénye, mint egy rosszul működő karácsonyfafüzéré. Közelebb ment és hunyorított. Fekete körmével megkocogtatta, míg újra világítani kezdett.

– Talán majd holnap, meglátjuk – lehelte úgy, hogy a szív üvege bepárásodott.

Másnap minden ugyanúgy történt: a szívek közül egy halványan fénylett. A Végzet lehajtotta a fejét és kifújta a levegőt. Lassan felé nyúlt, megkocogtatta, majd mint egy érett barackot leszakította a helyéről. A szív csak egy kicsit állt ellen, még utoljára felfénylett, aztán a Végzet a szájához emelte és ráharapott. Egyet-kettőt fordított rajta és lenyelte.

– Ízetlen volt és száraz, nem lehetett valami különleges lény a tulajdonosa – húzódott vissza karosszéke kényelmébe a Végzet és felemelt az asztalról egy gránátalma-formájú porcelánedényt. Felpöccintette az alma tetejét, ujjait a benne lévő citromos vízbe mártogatta. Megkeverte az úszkáló magokat és lenyalta kezéről a citromlevet.

A következő nap is ugyanúgy telt, mint minden nap a végtelen időben, mióta a Végzet munkához látott. A szív most kicsi volt, egészen közel kellett menni hozzá, hogy lássa az üvegszerű felszín alatt a fények pislogását. Nem is a körmével koccintotta meg, az ujjával ért hozzá s a zárlatos szív egy pillanatra megcsípte a fekete ujjbegyet.

– Mi az ördög? – emelte szeméhez a lény, mikor egy vékonyka hang szólalt meg mögötte.

– Az ott az én szívem – suttogta egy kisfiú, aki a Végzet ajtajában állt, kezeit összekulcsolva a háta mögött.

– Hogy-hogy a tiéd? – fordult a Végzet a hang irányába, de nem tudta kivenni a gyerek arcát, csak törékeny körvonalai látszódtak a sötétben.

– Az enyém, sok közül is megismerem. Mit csinálsz majd vele?

– Amit a többivel – dugta a Végzet kezeit hosszú fekete kabátjának zsebébe. – Szétmorzsolom vagy megeszem. Mivel ez az első alkalom, hogy találkozom az egyik szív tulajdonosával, választhatsz.

– Te mit választanál? – kérdezte a fiú.

– Miért fontos ez? – kérdezett vissza a Végzet.

– Nem is sejted? – lépett elő a gyerek a sötétből arra a kicsi területre, amit a szívek megvilágítottak.

A Végzet elsápadt, bőre szürke volt, mint a Természettudományi Múzeum üvegben őrzött állatai. A kisfiú régi, gyerekkori önmagára emlékeztette.

– Meglepődtél? Nem emlékszel rá, hogy beteg vagyok? – kérdezte a fiú.

– Kellett volna… – motyogta a Végzet, maga is megijedt attól, ami ezután történt.

Grafika: Szimonidesz Hajnalka

A kisfiú megszédült és a hideg padlóra rogyott. Olyan természetességgel emelte fel és vitte a karosszékhez, amit már régóta nem érzett. Karjába vette a gyereket és úgy nézett rá, mintha tükörbe nézett volna. Sokáig ült így, kifogástalan merevsége enyhülni látszott. Nem törődött a kihunyó fényekkel.

– Ne engedd, hogy bezárjanak ide… – nyitotta ki szemeit a kisfiú és a Végzetet bámulta. A kérés szinte megfagyasztotta a lényt. A fiút a karosszékbe ültette és letérdelt elé:

– Ezen csak egyféleképp segíthetek. Biztos, hogy ezt szeretnéd? – nyújtotta csontos ujjait és megkocogtatta a mellkasát.

– Ezt szeretném – mondta a fiú, szemei lázasan csillogtak.

A Végzet felállt és a zárlatos szívhez ment. Sokkal halványabb volt, mint ezelőtt és szürke, mint a Végzet maga. Csavarnia sem kellett rajta, egyszerűen a nyitott tenyerébe hullott.

– Itt vagy hát? – mondta a szívnek, amely olyan hideg volt, hogy sütötte a tenyerét. Letaglózta a pillanat, amikor összeszorította körülötte csontos ujjait. A kicsi szív roppanva tört el és hullott a toronyszoba padlódeszkái közé.

A Végzet kinyitotta a szemét, valahol egészen máshol volt. Tenyere újra kicsi gyerektenyér, bőre rózsaszín és meleg. Egy kertben ült a földön, mellette óriási üvegház állt. Boltívei rozsdásak voltak, ablakain moha és pára. A nyitott ajtón keresztül látta, hogy van odabent valaki. Közelebb ment, meztelen lábai nem árulták el, hogy közeledik.

A földön, az ágyások között egy nő térdelt. Puszta kézzel ültetett valamit, hosszú haja csigákban hevert mellette. Az ágyásokban szívek voltak, kicsik és nagyobbak, zöldek és sárgák.

– Az ott az én szívem – szólította meg a nőt. – Sok közül megismerem.

A nő megrezzent az ismerős hangra, tenyerével lenyomkodta a földet a szív körül és közel hajolt hozzá: – Halhatatlan vagy… – lehelte a szívre, felszínén foltot hagyott a pára.

Grafika: Szimonidesz Hajnalka