Dávid Ádám: Géza vs Jolán

Grafika: Tuza Edit

Gyermekkorom egyik legtisztább emléke: Jolánnak, a latintanárunk lányának alakja. Mi, én és Telkes Pali, mindig őt tartottuk a legszebb lánynak az egész városban, és ezt hirdettük is.

Unalmas, eseménytelen volt a fiatalságom. Egyedül két fiú felbukkanása kavarta fel néha a családi állóvizet: Géza és Pali, akik állhatatos rajongásukkal mindig zavarba ejtettek, és fel is dühítettek.

Koltai Jolán a legszebb lány! És mindannyiszor elpirultunk.

Elég volt meghallanom bátortalan kopogtatásukat, menten elsápadtam.

Mindig olyan finoman bánt velünk. Például, ha a latindolgozatokat hazavittük, nem mondott valami különös szíves szót, de amikor kinyitotta nekünk az ajtót, és mosolyogva bebocsátott a szobába, hogy édesapja íróasztalára lerakjuk a füzeteket, úgy tetszett, hogy körülölel bennünket a finom fehér karjaival. Magas termetű, nyúlánk lány volt. Többnyire piros vagy rózsaszínű empire ruhákat viselt. Ha az ember látta, mindig azt kellett gondolnia: milyen forró lehet a ruha alatt a test.

Igyekeztek minél gyakrabban apropót találni rá, hogy látogatást tehessenek apámnál. Le merném fogadni, hogy a vén kecske is tisztában volt vele, mire megy ki a játék, és direkte hívta mindig Gézáékat a teljességgel haszontalan latindolgozatok miatt. Az őrületbe akart kergetni azzal, hogy polgári neveltetésem kimért mosolya kíséretében nekem kellett apám szobájába vezetni a két fejletlen, csontos kis kamaszfiút. Tolakodó, beteges vonzódásuktól kirázott a hideg.

A mozdulataiban valami úrias bágyadtság volt - és szőke, selymes hajának finom illatát mindig lehetett érezni. Sokszor beszélgettünk erről Telkes Palival, aki akkor a legjobb barátom volt. Hogy mért szép egyik lány, és mért nem a másik. Fölfedeztük például, hogy Jolánnak azért volt olyan szép a nagy, sötétszürke szeme, mert a szeme alatt, a fehér bőrben, két hamvas-lilaszínű karika kanyarodott. Ez adta arcának azt a különös, bánatos és mégis kedves kifejezést.

Kopott öltönyük bűzlött attól az orrfacsaró izzadtságtól, amit csak a serdülő fiúk képesek produkálni. Különösen a Telkes Pali. Ő mindig is hidegen hagyott, sőt enyhe émelygés is erőt vett rajtam, ha csak megláttam. Ám ahogy időről időre elvonultak előttem a bejárati ajtótól az apám szobájáig vezető folyosón, azon kaptam magam, hogy a Gézán felejtem a tekintetem. Volt valami delejes szomorúság a szemében, mintha mélységes mély kútba néztem volna, amibe épp jókora kő hullott, és felkavarta a poshadt víz zöldesszürke felszínét.

Valóban. Többször lerajzoltuk Jolánt, én is, Pali is, és ha ezt a két szelíd hajlású gyűrűt oda nem rajzoltuk az arcára, a kép nem is hasonlított.

Géza visszafojtott szenvedélytől izzó pillantása bekúszott az álmaimba, és annyira belelovaltam magam képzelgéseimbe, hogy már nem bírtam szabadulni tőlük.

Mi mind a ketten szerettük Jolánt, és mikor még hetedikesek voltunk, akkor is naponta elsétáltunk az ablakuk előtt, és beszélgettünk, hogy mit csinálhat ő. Néha láttuk, amint az egyik ablakban megvillant a ruhája, s ez volt az egész örömünk.

Beleszerettem Gézába, pedig jóformán egy szót se váltottunk. Igazi kamaszszerelem volt ez, ami éppen beteljesületlensége miatt kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben. Folyton a függöny mögül lestem az utcát, hogy mikor bukkan fel Géza a büdös kis társával.

Sohase beszéltünk vele máskor, csak ha az apja elküldött bennünket valamiért a lakásukra. Ezenkívül az utcán nagyokat köszöntünk neki. Ránk nézett, és könnyedén intett a fejével. Ilyenkor azt vitattuk meg Palival, hogy mit gondolhat rólunk Jolán.

Néha az utcán is összefutottunk. Elég volt meghallanom Géza furcsán mutáló hangját, és nem bírtam parancsolni a lábamnak: a térdem remegni kezdett, és meglassítottam a lépteimet, hogy minél hosszabban összekapcsolódhasson a tekintetem Gézáéval.

Úgy hallottam, nemrég meghalt szegény, és a halálhírére vele együtt bennem is meghalt a fiatalságom maradéka. Géza, Géza…

Megjegyzés: a kurzívan szedett részek Csáth Géza Jolán című novellájából valók.