Németh Eszter - Otthonok felé

(c)Lelkes-Sajó Réka

D.-nak

Lázasan keresték a madárhatározóban a búbost. Nem is annyira a madár meghatározása volt izgalmas, hanem ahogy a karjuk összeért közben. Az ölben nyitva maradt könyv, a búbos cinege megtalálása szomorúságot csempészett a pillanatba. Elmúlt a keresés izgalma, a titok felfedésével hirtelen profánná vált a pillanat. A hétköznapok néha megölik azt, ami jó.

Cinege? Hiszen csak veréb.

Veréb. Olyan sok van belőlük, hogy észre sem vesszük őket. Ülj le egy parkba és szórj ki kenyérmorzsát! Hajtsd el a galambokat! Rablók. Öreg néniknek valók. Szemtelen, mint a veréb, tartja a szólás. Hétköznapi, szóra sem érdemes, gondolnád.

Nézz meg egy verebet, odaszáll, ahová akar. Szabad. Az orrod előtt fog magot szerezni, az orrod és a tágra nyitott szemed előtt fürdik a porban. Szégyentelen, de mit is szégyellne? Azt, hogy él?

A hiányzó fészekmeleg. Az életben a fény ide-oda dobálja az embert, és árnyék lesz belőle. Kivéve azokból, akik kezdettől fogva árnyékban éltek. Szénaboglyákban, ereszek alatt, az elhagyatott fecskefészekben. A verebek fészke nagy, lazán összetákolt, de mindig bélelt, mindig meleg. Bárhol otthon érzik magukat, mert önmagukban hordják az otthon melegét. A csiga a hátán hordja a házát, a veréb a tollai alá rejti.

Haszontalan jószág, pazarlóan bánik a magvakkal, eleséggel. De a kalászból kiszórt magvakból jövőre új növény hajt és újabb kalászt hoz. A verébsereg melegében telente bármely énekesmadár meghúzódhat és mindig tudják a kis szemtelenek, hol nő a dudva, a gyom.

A veréb becsületes madár. Hangos, bohókás, szertelen. Folyton ugrál, fontoskodik, mert hiszen nem tud máshogy. Veréblépés nincsen. A veréb azé, aki megcsípheti, de ugyan ki akarná megcsípni a verebet?! Átlapozták, mindenki átlapozta a madárhatározóban. 

××× 

(c)Császár Vera Makina

Nem, mégsem veréb. Búbos cinege. 

Aludnom kéne súlyos évekig. Ha kardot fogok, ha tollat fogok, magunkat írom meg. Memento amori? Mindig is jobban tudtál latinul.

Tudod, furcsa volt állni ma reggel abban a szobában, ahol alig fél éve egy bögre teával a kezemben ültem. Talán ugyanazt a plédet, amibe akkor burkolództam, vittem magammal tegnap este aludni. Bőrig, de nem is, csontig áztam. Alig fél éve ültem ott, néztem azt a helyet, ebben a sötétben. Minden más lett közben, a szoba is, de ez a sötétben az éjjel nem látszott.

Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha.

Csak az érzés volt meg, ahogy akkor hajnalban lesurrantam az alvó ház békéjében. Az a béke hiányzik. Az érzés, az akkori, megvan. Ma reggel álltam ugyanott, ugyanolyan hideg volt. Hazugság. Hidegebb. Senki nem jött le. És nem mentem fel, mert úgysem lett volna kihez dugni az átfagyott tagjaim.

Hazudtam. De ez is hazugság. Utólagos belemagyarázás. 

Fáj a tudat, hogy nincs olyan téridő, amiben újra abban lakásajtóban állok és csak nézek utánad. Nincs olyan téridő, amiben még egyszer a vacsorán, meg a felugró, közös barátokon forognak a gondolataim, azon, ahogy hazaérkezel. Nincs olyan téridő, amiben örökké a konyhapulton ülök. Nincs olyan téridő kontinuum, amiben azt a végzetes mondatot törölni lehetne. 

Féltem. Nem lévő, másik lét. Egy lehetőség. Esély. Egy alternatív valóság, amiben, mint egy kislány, aki sohasem voltam, elhittem mindent. Normális, hétköznapi emberek ennyi mindent több élet alatt sem élnek át.  Minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és a messzeség álomszerű ködében.

Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát. Tudod, a könyv még mindig úgy van a polcon, ahogy utoljára odatetted.

Hajnal van megint. Egy újabb hajnal. Nézem a könyvet a polcon. Majd elköltözöm.

Gyakorlás nélkül működött, nem értettem, de mégis mekkora dolog, hogy csak úgy elmondhatom mit gondolok, nyelvi akadályok nélkül. Nem hittük el, hogy ez teljesen egyszeri és abszolút megismételhetetlen. Tudod. Tudom.

Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda. Kísértésbe esni, hogy sose lépj ki az elszigeteltségből. Nem olyan helyen jártunk, ahol senki sem járt előttünk, hanem olyanon, ami időről időre benépesedett és e szakaszok közt nem volt semmi. Az ember a távollétet nyeli magába.

Egyenes idézetek: Fekete István és Michael Ondaatje