 |
| Bódi Kati |
Olvadt a hó, sütött a nap, vagyishogy éppen fordítva: sütött a nap, olvadt a hó, ugyanis nem olvadt volna, ha nincs előbb napsütés. A feketerigó kiszemelte magának az egyik utolsó hófoltot, odaröppent, és a tetején illegett-billegett, csőrével-lábával beletúrt, mint valami kásába, fötörte jobbra-balra, csak úgy röpdösött és sziporkázott a sok csillám.
Jó volt még utoljára megmártózni ebben a száraz vízben, amely csiklandozta, frissítette, finoman benedvesítette a tollait. Már most arra gondolt, milyen jó lesz majd száradni, pislogni a napon, ringatózva valamelyik egészen vékony és rugalmas ágacska végén, az új kölyökrügyek közt, melyek kíváncsian kidugták már zöld fejecskéjüket itt is, ott is a napvilágra.
Aztán játékból kitalálta, hogy a hófolt alatt nagy kövér pajor rejtőzik, s most másik három éhenkórász rigótársával együtt versenyt ásnak utána: aki megtalálja, az felröppenhet vele a fészer tetejére, és istenesen belakmározik a szűkös téli napok után. Kotort hát, mint a güzü, mint a motolla, mint a cséphadaró, vagy mint egy megvadult fúrógép.
– Hé, ne olyan hevesen, jusson holnapra is…
A rigó csodálkozva nézett föl, senkit se látott, csak a szél szaladgált kergén fütyörészve, meg az ágak bólogattak, mintha tudnának valami okosat.
– Elárulnád, hogy ki a csuda vagy, és hol talállak? – szólalt meg végül.
– El hát, te szélkelep, én vagyok a hófolt. Itt vagyok alattad, most lyuggatod teljesen széjjel a hasamat..
– Jézusom, nagyon fáj? – ugrott félre ijedten a rigó, mert sok mindent lehetett rá mondani, de hogy ne lenne jó szíve, azt éppenséggel nem.
– Fájni nem fáj, de ha így folytatod, hamar elfogyok.
– Ne haragudj, nem tudtam. – szabadkozott a rigó.
– Nem tesz semmit, turkálj nyugodtan! – bátorította a hófolt.
– A világért se, magam sem örülnék, ha valaki a hasamban vájkálna!
– Az nem ugyanaz. Mondjuk inkább mintha picit megnyesnék valamelyik tolladat. Az azért más, mintha megkopasztanának…
– Másnak már. Tényleg nem fáj?
– Nem igazán. Olyan, mint mikor a tollaidat borzolja a szél.
– Az tényleg nem vészes. Majd óvatos leszek.
– Pompás. Az a lényeg, hogy ne nagyon szórd le rólam a havat. Máskülönben magam is kíváncsi vagyok, mi van alattam.
– Alattad? – hökkent meg a rigó.
– Igen, amikor a testvéreimmel lehullottam, valamit betemettünk, de későn érkeztem, már nem láttam, mi az. Nekik meg nem lehet hinni, az egyik azt mondta, kismozdony, a másik azt, hogy műanyag teknőc, a harmadik meg, hogy befőttesüveg fedője.
– Ami azt illeti, gyerekek laknak itt, úgyhogy ezek közül bármelyik lehet.
– Egy biztos –, tette hozzá a hófolt – az a valami piros. Ebben mind egyetértettek.
– Ezen ne múljék –, vidult fel a rigó – ásatásban olyan profi vagyok, mint egy okleveles régész.
Azzal neki is látott, és roppant óvatosan addig szurkálta a havat, míg egyszer csak valami kemény koppant a csőre alatt.
– Hurrá! – csillant egyet örömében a hófolt – Ezt az egyet akartam még tudni, mielőtt elolvadok!
– Elolvadsz? – szomorodott el a rigó, arra gondolva, milyen nehéz barátot találni, s most tessék, ezt a friss barátját is elveszti majd.
– Fel a fejjel, hé, csak az égbe megyek fel. Ha látsz egy felhőt, integess neki, lehet, hogy én vagyok. Nagyot nem tévedhetsz, az összes a testvérem.
A rigó erre a gondolatra virgoncabban ásott tovább, és a lelet, egy csillogó kis homokozó vödör, hamarosan vigyorin állt a napon.
– Hú, de erős ez a fény. Rémes melegem van – törölgette a hófolt gyöngyöző homlokát. – De ennek a vödörnek örülök. Milyen szép piros! Jól mutat a fehér szoknyám közepében.
– Igen, és ha elolvadsz, itt marad nekem, és gyűjti az esővizet. Így sose fogy ki az innivalóm. És mindig eszembe juttat téged. – Röppent fel izgatottan a rigó.
– Mire visszajössz, lehet, hogy már nem leszek itt – kiáltott utána a hófolt. – De ne feledd, csak nézz fel az égre!
