Majoros Nóra- A kert és a lepke

(c)Paulovkin Bogi

Füvek voltak benne, a fű közt cickafark meg pitypang, de azért inkább füvek. Csak a diófa alatt volt több a pitypang meg a cickafark, mint a fű. A mandulafa és a levendulák körül puha, vékony szálú fű nőtt, a szálak között mohával, a málnánál meg az eperágyások körül vastag szálú, aminek az éle vág, mint a kés. A rózsabokor alatt páfrány tenyészett, a cseresznyefa alatt pedig hóvirág aludta nyári álmát a földben. A homokozó mellett mentamező suhogott, a közepében kardvirág és margaréta nőtt. A téglarakás mellett rebarbara sínylődött, de még nem döntötte el, hogy életben marad-e. Meg még sok más is volt a kertben. Az elszáradt szilvafa kiásott tönkjén egy kint felejtett metszőolló hevert, az olló fényes élében egy nappali pávaszem nézegette magát. Az imént kelt ki a bábból. Csodálkozva nézte ezernyi apró szemével azt a kaleidoszkóp-képet, amit az olló mutatott.

***

− Milyen szép – zúgta a mandula lombja.

− Csitt, még meghallja! – kiáltott rá a moha.

A moha nagyothalló volt, azért ordibált.

− Mit kiabálsz már megint? Tőled zeng az egész kert! – torkollta le a poloska.

− Nem akarom, hogy elbízza magát. Ez a mandula meg folyton susog fölöttem – mentegette magát a moha.

− Nem bízza el magát, hiszen olyan törékeny – jegyezte meg a göröngy.

− Mi köze a hiúságnak a törékenységhez? – fontoskodott a vakond, és éles karmával szétkotorta a göröngyöt.

− Én is törékeny vagyok – cincogta kánonban az a sok morzsa, ami az előbb még göröngy volt.

− Elmúlik és elfelejtitek. Mindent elfelejtetek – jegyezte meg lemondóan a kornyadozó rebarbara.

− Műalkotás. A szemünkbe vésődik örökre – tette hozzá a pók.

A hálóját a málnakötöző szalag és a málnakaró közé fonta.

− Te már csak tudod… – zümmögte gúnyosan a légy, amelyik a málna levelén ült, és nem tartotta valami nagyra a pókot.

− Tudja. Ő is művész. Nézd csak meg a hálóját – mondta a málnalevél.

− Háló? Milyen háló? – kérdezte a légy.

− Magam sem tudtam volna tökéletesebbre rajzolni. Bár nekem is lehetne szárnyam… − sóhajtotta a pók, a légy pedig szemtelenül kinevette. Aztán felrepült, és egyenesen beleszállt a pók hálójába.

A szél is elfütyült a pillangó felé, hogy megnézze közelebbről. Ahogy megrebegtette a színes szárnyakat, láthatatlan kis felhőben szállt fel a hímpor. A szél megijedt, és arrébb lebbent, inkább a hervadó szegfűk fejét rázta meg, abból már nem potyogott semmi. Aztán elfújt egy pitypangbóbitát is, csak hogy fitogtassa az erejét. De a lepkéhez nem mert közelíteni többet.

− Félek, hogy eltöröm – vallotta be a mentáknak, akik nem feleltek, de durcásan elrejtették előle az illatukat.

A menták tövében egy hangya megállt a sorban, hogy gyönyörködjön a lepkében. Feltorlódott mögötte négyszáztizenkét másik hangya.

− Menj már, hé!

− Upsz. Bocs. Csak elbámultam.

− A lepkét nézed, mi? Nem jó semmire. Holnap lepotyog, nem marad belőle más, csak egy színes lemez. Lom. Van belőle a bolyban halomra.

− Olyan különleges... – sóhajtotta a hangya.

− Menj már! – ordították mögüle a többiek.

A virágok is megnézték maguknak. A szerényebbje csak felé forgatta a fejét, hátha a lepke majd felfigyel rá, megkívánja a szirmait, és legalább egy pillanat erejéig pózolhat vele. De az előkelőbb virágok – a rózsa, a kardvirág, a margaréta − még oda is kiáltottak neki. A cseresznyefa még emlékezett a saját virágzására. Összedobott gyorsan egy verset, és fennhangon szavalta, pedig senki sem volt rá kíváncsi. A cseresznyefát nem is a pillangó érdekelte, hanem a saját tehetsége, bár azt nem tudta eldönteni, hogy költőnek jobb vagy előadóművésznek.

Így zsongott, zsibongott a kert, pedig csak egy pillangó nézegette magát a metszőolló élében.

***

− Ó, milyen érdekes ez a sok szín – gondolta a pillangó. − Ez mind én lennék? Vagy az a sok szín, amit látok, nem is az enyém, hanem egy festményé, amire rászálltam? Talán szürke vagyok még mindig, mint az a csúf gubó, amit az imént hagytam el. Belülről olyan otthonos volt, nem tudtam, hogy kívülről ilyen közönséges. Akkor én is csúf vagyok biztosan.

Meghallotta maga körül a zsongást és zsibongást.

− De hiszen ezek rólam beszélnek! Úgy szégyellem magam, itt állok gyűrötten és kábán. Vajon tényleg csúnya vagyok? Egyáltalán, ki vagyok én? Nem is tudom… De miért nem szeretnek? Miért sutymorognak? Az a sok szép virág… Milyen jó volna, ha szép lennék, mint ők. Vagy olyan nagy és erős, mint a diófa. Elszálljak arra? Jaj, nem, nem merek. Ki fog nevetni. Jaj, ez a sok nézés, ez a sok hang. És még a szél is cincál, a szél is utál. Pedig ez a kert volt mindig az otthonom, itt voltam hernyó. Ó, nem is szabad visszaemlékeznem rá, csak elszomorodok, milyen nyomorúságos egy élet is volt az, ronda hernyóként élni. Jaj, hát senki, senki sem szeret? Akkor hát… elmegyek.

***

A kisfiú egy ideig hallgatta a kert csacsogását, aztán felkelt a fűből. Kiköpte a fűszálat, amit eddig rágcsált. Futva indult el a ház felé, aztán visszafordult, mert eszébe jutott, hogy a metszőollóért jött tulajdonképpen, amit az anyukája kint felejtett. Ahogy az ollóért nyúlt, felrebbent róla egy nappali pávaszem, és mint egy bolyongó falevél, ellibegett a diófa felé.