Fodor Veronika - Emlékek városa

(c)Szimonidesz Hajni

Létezik valahol egy város. Ezt a várost senki nem látja egyformának. Másmilyen annak, aki itt él, és másmilyen annak, aki épp csak ellátogat ide.

Az Emlékek városa néha csendes, tele fával, kis ligetekkel, benne sok-sok ibolya. Máskor tengerparti, ahol hétvégente kókuszdiószeleteket árulnak a napozóknak, és minden sétahajóról vidáman integet valaki. Emma emlékeinek városa egy folyó partján fekszik, és mivel az itt élők szeretik a vizet és benne a halakat, azok mindenhol megjelennek. Halak ficánkolnak a bárkákban, kőhalak úsznak a házak kapui felett, és rézhalakat fognak a szökőkutak szobrai.

Nem messze az egyik szökőkúttól áll egy ház. Nem sokban különbözik a többitől: falai sárgák, tetején zöldek a cserepek, kapuja csupa szív alakú kunkor. Régen Nagyapó lakott itt. Már messziről látszott, ahogy csíkos nyugágyában üldögél a kertben. Ha túlságosan sütött a nap, elővette szekrénye mélyéről hajóskapitány-sapkáját, és talán a sapka tette – nem lehet tudni –, olyankor mindig csupa hajós dologról mesélt. 

Emmának egy ilyen napsütéses délutánon jutott eszébe Nagyapó, s aztán nem is hagyta nyugodni egy gondolat. Órák óta keresgélt valamit. Aztán úgy érezte, talán megtalálhatja valahol a padláson, a zsályazöld katonaládák egyikében, a sok kidobásra ítélt régi holmi között. Leengedte a padlásfeljáró rozoga létráját, kibújt a cipőjéből, és mezítláb elindult felfelé. Lekuporodott a homokkal felszórt deszkapadlásra, és pakolni kezdett. Kidobálta a fél pár glaszékesztyűt, az ódon borotvaszappan-dobozt, a csorba rézkilincset és a megsárgult csipkefüggönyöket. Amit keresett, az nem volt sehol. Sem a ládákban, sem a régi szép idők tárgyai között. De hogyan is találhatna meg egy hangot? Valakinek a hangját, amit mára már teljesen elfelejtett? Hanyatt dőlt hát a porban, és egy megsárgult képet szorított magához. A tetőcserepek résein át látta az eget: mint bogáncsok egy sötét pokrócra, úgy ragadtak rá a csillagok.