Széchey Rita - A türkizmadár hazaszáll

(c) Kőszeghy Csilla

Ülök itt, ezen a türkiz kanapén, 
kicsit szakadt már a karfánál,

de engem a tengerre emlékeztet mégis.

Ahol átüt a bélés a kárpiton, 
hullámokat képzelek,

nagy tarajosakat és fehéreket, 
ezüst szegéllyel,

és fölötte, ott a falon az a nagy repedés

a hegy, amit a szobám ablakából láttam.

Behunyom a szemem, 
és hallom a tengert ilyenkor.

Csak az a baj, hogy nem érzem  
a permetét az arcomon, 
azt a sós, illatos hűsítőt,

ami keletről jött mindig, 
mikor feltámadt a szél.

Pedig egyszer direkt kimentem az esőbe,

rögtön a kanapén üldögélés után,

és föltartottam az arcomat a szélbe,

de az nem volt ugyanaz.

Én tudom, hogy itt szeretnek,

hiszen ha nem szeretnének, nem lakhatnék itt, a szálláson,

hanem kint kellene aludnom az utcán,

mint annak a szakállas férfinak,

és reggelire sem hoznának nekem csigavonalas süteményt.

Ha nem szeretnének, fáznék is, még jobban, mint általában,

mert itt mindig hideg van, akkor is, ha nem.

És az is baj, hogy itt mindennek más az illata.

Még az ugyanolyan virágok, az ugyanolyan víz, az ugyanolyan Nap is másmilyen.

És persze a legnagyobb baj, az esőnél és az illatoknál is nagyobb baj,

hogy a Mama sincs már itt velem.

Anya már régen nincs, mert rossz helyen állt, amikor fölpattant a kőről az a golyó.

Apa sincs, mert rossz helyen állt, amikor azt kiabálták, hogy tessék, itt ez a géppisztoly,

vívjátok ki vele a békét és a szabadságot.

És most már a Mama sincs, mert rossz helyen állt a csónakon, amikor jött az a hullám.

Ez a legeslegnagyobb baj a világon.

Ha hazamennék, kiállnék a kapuba, a faajtó kicsit nyikorogna,

ránéznék a madárra, a türkizkékre, arra, amit a Mama festett rá,

hogy ne legyek annyira szomorú anyáék miatt.

És a madár rám hunyorogna, és az út felé intene a sárga csőrével.

És az úton jönnének az emberek,

a sebesültek és sánták, és azok is, akiknek csak a házát vitte el a lövedék.

Nézném őket, ahogy másznak fölfelé a sziklákon, milyen

fáradtak, éhesek és szomjasak, és mennyire szomorúak.

Akkor bekiáltanék a Mamának, hogy bontson meg még egy zsák kölest,

és két korsó vizet tegyen az asztalra.

És aztán kinyitnám a kiskaput.