 |
| (c)Agócs Írisz |
Volt egyszer egy
sötétsárga ház, ott kockállott a sarkon öt emeletével. Állt, és fényes
ablakaival a szemközti házat nézte. De bármikor húzta fel vagy eresztette le
redőnyeit, mindig ugyanazt a világossárga házat látta szemben. „Szürke unalom”
– füstölgött valamennyi kéményén keresztül. Barátja, a szél, aki gyakran suhant
arra, és meg-megcsiklandozta az oldalát, sokat mesélt a Dunáról. A ház tudta,
hogy a közelben folyik, de bárhogy nyújtózkodott, emelkedett, nem látott át a
világossárga fölött.
Sokat törte a
kockakobakját, mígnem egyik este úgy döntött, nem vár tovább. Amikor már
egyetlen mosógép sem volt mérges, az utolsó tévét is kikapcsolták, a lakók mind
aludni tértek, az autók pedig a parkolóban álmodták a tülkölést, a ház óvatosan
megmozdult. Riccs-reccs-ropp, megemelte talapzatát jobbról, riccs-reccs-ropp,
megemelte balról. Kéményén keresztül nagyot szippantott a tavaszi éjszakából,
és öt emeletével, robusztus téglatestével lassan elimbolygott a Duna-part felé.
Nézte a sötéten
csillogó folyót, hallgatta morajlását, és ámult, hogyan fényeskedik a Parlament
a túlsó parton. Majd továbbcammogott, egészen a Lánchídig. A kőoroszlánok
odafordították fejüket, elvégre sosem láttak még sétáló házat. Az ötemeletes
útbaigazítást kért tőlük a Gellért-hegy felé. Az oroszlánok az Alagút irányába
néztek. A ház így arra vette útját, majd kissé összegörnyedve, felső emeleteit
beljebb húzva beszuszakolta magát a kormos Alagútba. Sötét is volt, szűkös is
volt, de átküzdötte magát, és jólesően húzta ki főfalait a túloldalon. Közben
utolérte a szél, és együtt indultak a hegy felé.
Később újra a
Duna-parton kötöttek ki, mert az oroszlánok megtréfálták a házat. Egyenesen
kellett volna továbbmenni, nem az Alagútba. De a ház nem bosszankodott, örült a
kerülőnek is. Nézte a hajókat, az Erzsébet hidat, a Szabadság hidat. A Gellért
Szálló ablakai még világítottak – a sötétsárga csendesen lopakodott, nehogy
feltűnést keltsen. A széllel együtt felkanyarodtak a hegyre. Nekiveselkedett a
ház, lépkedett felfelé öt emeletével, megannyi erkélyével. Kaptatott,
szuszogott, fújtatott, nyitogatta kapuját. Meg-megállt, lassan haladt. Végül a
szél feltűrte ingujját, a ház mögé állt, nekifeszítette hátát, és tolta az
ötemeletest, de ez sem volt elég. Ekkor a szél óriási levegőt vett, széles
terpeszbe állt, és teli tüdőből fújta, fújta, fújta a házat. Beleremegtek a
bokrok és a fák, rezegtek a levelek és a madárfészkek, koccantak a fészekben a
tojások, beleborzongtak a macskák, sünök, mókusok.
A ház végül
felért, a szél elállt, nagy nyugalom lett. Csak a ház belsejében liftezett a
boldogság fel s alá. A hegytetőről bámulta az alvó várost, amin csak úgy
rezgett a fénytakaró. Az ötemeletes ott állt a világ tetején.
Amikor a fények
tompulni kezdtek, a ház tudta, hogy indulnia kell. Lefelé már könnyebben ment,
az út is ismerős volt. A hídfőnél az oroszlánok szenderegtek. A ház
bekanyarodott az utcájába. Óvatosan betolatott a helyére, fészkelődött kicsit,
helyezkedett, kereste a megfelelő szegletet, majd nyikk-nyekk, letette magát.
Kockakobakjában százféle élmény keringett. De bárhogy kergette egymást a sok
illat, fény és forma, a ház a következő pillanatban már el is aludt. Azt
álmodta, hogy a Gellért-hegyen jár.
A lakókat
elringatta a ház himbálózása, így aznap sokáig aludtak és különös érzéssel
ébredtek. Mindegyikük azt álmodta, hogy utazott: nagy vizeknél és magas
hegyeken jártak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése