 |
| (c)Demény Andrea |
Fehér a város, ágakon dércsipkegallért himbál
a szélfiú, a lányrokon, télvízhercegnő kinn
áll,
várja, hogy megcsodáld.
Fehér a városszél, ilyen mesébe illő kosztümöt
rég nem kapott, rég nem pihent a sok szemét, a
sok tömött
nejlonzsák ily fehérben.
Egy miccenés csupán, s a fagy öltöztet
mindent, semmi ág
és fűszál nincs, amit kihagy, és semmi drót és
nejlonágy
nem marad ki a jóból.
Lehetne bolygókép talán, vagy égig érő fán
levél,
amit a kiskondás talál, míg ridegpásztorként
elél
kukázó hajnalútján.
De nem lehet a hajnal itt mesébe illő
pillanat,
csupán a dúló nappalig, mert nincsen új a nap
alatt,
elolvad mind, a dér is.
A városszél, mit otthagyott a pillanat csodája
és
a szélben zörgő nejlonok a putri oldalán,
kevés
a
mesét újraélni.
De sebaj, lesz még ágakon más időben és
hőfokon
szélkosztüm, csipke-optimum, mert putriból is,
nejlonon,
terem hercegnő, herceg.
Fehér a város, hercegem, dércsipkegallért
himbál,
télvízhercegnő elpihen, a túlélőkre immár
napfényzubbony kerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése