 |
| (c)Varga Zsófi |
Mindig hazavágytam. Ha kamaszkoromban elutaztam, úgy
engedtél el, nehogy a hírem hamarabb hazaérjen, mint én. Még be se értem a
földszintre, te már a negyedik emeleti folyosón álldogáltál, fentről integettél,
és izgatottan kiabáltad:
‒ Hát itt vagy végre!
Étel és sütemény illata
kavargott a levegőben, és én kettesével szeltem a lépcsőket, hogy mihamarabb
felérjek hozzád. Érzem még a karod szorítását, ahogy cirógattad a hajam, hallom
az örömöd. Számodra ünnep volt minden érkezésem. Az asztalokon keményített
terítők, a padlóvázákból nem hiányzott a nád, a bogáncs és a szobámból a
frissen húzott puha ágynemű. A tenyereden hordoztad az otthon töltött időt.
Búcsúzáskor úgy néztelek,
hogy minden apró kis részleted bevésődjön az emlékezetembe, ki tudja, mikor
látlak újra, látlak-e még. Szorosra fontam az öleléseket, hogy örökre
megmaradjanak nekem. Most is hallom, ahogy drága gyermekemnek szólítsz, most is
látom, ahogy határtalan türelemmel pakolod tele a bőröndöm, de a felidézett
nevetésed nem oldja a szomorúságom. Még érzem a hajad illatát, emlékszem az arcod minden apró
rezdülésére, de már soha nem vársz, és én nem tudok elbúcsúzni tőled.
Nekem te voltál az
otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése