Németh Eszter: A világutca végén

Somogyi Dóra

Nagy dérrel-dúrral, pufogva, morcogva, porcogva koppantak a cipők a járdán. Bizony, világgá megy. Nem marad egy percet sem tovább! A kunkori copfos, fürtös, eperszájú, nagy szemű világgá indult.

Két házig vitte még a lendület az apró pukkancs lábait, a negyedik háznál már megfáradt öregek módjára törölte meg öklével az arcát, dühös, csapkodó mozdulattal. A dühkönnyektől elkenődött a por, csupa maszat lett az arca. A kunkori két copf, a maszat és a világfájdalmas arc felriasztotta a járdáról a verebeket. Bár talán a léptei.

Az utca végén aztán megállt. Jól megnézte a messziséget, volt már arra, de sosem egyedül. Ácsorgott egy darabig, de a messzi távol sehogy se lett vonzóbb, meg mit is csináljon ott. Érdekes, meg minden, de az igazán érdekes a háta mögött van. Épp világgá ment, az meg a világ végéig éppen elég távolság. Az ő világának a vége meg pont itt van. Leült hát a kerítés betonjára, és lógázta a lábát.

Bár a láblógázós vidámságra csak akkor eszmélt fel, amikor arra jött az utcaseprő. Nagy cirokseprű volt nála, kicsit odébb taszigálta vele a reggel lehullott őszt jelző faleveleket. Be a fa tövébe.

– Mondd csak, szereted a munkád? – kérdezte az eperszájú. – Nem unalmas?

– Miért lenne unalmas?

– Egész nap a leveleket söpörni, amit úgyis visszafúj a szél... – biggyedt le az eperszáj.

– Te talán unod nézni a levelek kavargását?

– Nem.

– No látod, én sem. Az utcán mindig történik valami.

– De a munkád hiábavaló...

– Tudod, vannak, akik a tisztára söpört utcán szeretnek járni...

– Mindenki azon szeret – nézett a messziségbe az eperszáj sírósan.

– Nem mindenki – mosolyodott el az utcaseprő. – Te is a levélben szeretsz gázolni, meg a suszter és a pék is. És a tanítókisasszony is.

– Honnan tudod?

– Láttalak... – az eperszáj széles mosolyra húzódott, kilátszott mind a húsz, fényes, fehér foga.

– Én is láttalak. Igazából – és boldogság öntötte el, hogy ilyen nagy komoly szót használhat ő is végre – mindig figyellek. Sokáig utcaseprő akartam lenni. Mert annak van látszatja.

Az eperszájú a nagymamájára gondolt. Ő mondta így mindig, pontosabban, hogy a házimunkának sosincs látszatja. Az eperszájú sokáig nem értette.

– A poharak miatt van, tudod – fűzte hozzá, mert látta, hogy az utcaseprő érdeklődve figyel. – Ha a mamóca elmosogat, szép tiszták és fényesek a poharak, a kredencben állnak sorban. Aztán jön a papus meg anyus meg a Zsóci – hosszan elnyújtotta az ó-t a bátyja nevében, – és mindig újabb és újabb poharakat vesznek elő, minden kortyhoz. Csak apus nem vesz elő új poharat, mert kint iszik a műhelyben.

– És olyan, mintha Olgi néni semmit sem csinált volna – bólogatott az utcaseprő. – Olyan ez tényleg, mint a levelek. De azért tudod – simogatta meg a kislány fejét –, az ember elmosogat megint, meg összesöpri a leveleket.

– Persze. Kell a rend is – hagyta jóvá az eperszájú. – Tudod, megbántottam...

– Sok poharat használtál?

– Nem. A rózsák... – hajtotta le a fejét az eperszájú.

– Hajjaj, mérges lett?

– Világgá kellett mennem – mondta a kicsi halkan és hirtelen még aprócskábbnak tűnt. – Kiabált.

– Miért kiabált volna?

– A rózsák miatt... Nem szomorú lett, hanem mérges. Azt mondta, hogy kár belém a szeretet – elkerekedett az eperszájú szeme a csöpp arcában. – Nem értem. Sehogy sem értem.

– Egy gyerekbe sosem kár a szeretet. Csak nem mindig látszik, hova tűnik beléjük. Nem olyan, mint a vajas kenyér, a szeretettől nem nő látványosan az ember gyereke! – csóválta kissé rosszallóan a fejét az utcaseprő.

– Hát most se vajas kenyér, se szeretet. Világgá van, meg messziség – mondta az eperszájú.

– Azért azt nem gondolnám. Megbékül, meglásd.

– Hát csak béküljön, addigra már árkon-bokron, ebengábon túl leszek. Illa berek, nádak ereken...

– Ejsze, nem eszik olyan forrón a kását, nemaddiga! – az utcaseprő annyira felindult, hogy az eperszájúra már nem is figyelt. Dohogott maga elé, s nagy hévvel söpörni kezdte a faleveleket, egyre távolodva a figyelő lábnemlógázótól.

Az meg csak ült az utca végén, a messziség kezdetén és legyintett. Pont úgy, ahogy a mamócától látta mindig, mikor valaki ostobaságokat beszélt. Hiányzott neki a mamóca, nem is értette, miért mérges a rózsák miatt, hiszen el voltak már száradva és ő csak játszani akart, lenyeszetelte, de csak a fonnyadtakat. A mamóca is úgy szokta! És beszélt ő is a rózsákhoz, éppen úgy.

Az eperszáj lebiggyedt. Mindent pontosan úgy csinált, és a mamóca mérges lett. Ki érti ezt? Míg ezen töprengett, esni kezdett az eső, de furcsa egy eső volt, mert nagy, kövér cseppekben hullott, egyenest a lába elé. Sehova máshova.

– Te meg mit pityeregsz itt, te eperszájú?

– Semmit – felelte reszketős hangon. – Hogy kerültél ide?

– Jöttem kenyérért.

– Kenyérért? – döbbenetében a félelmét és a sírást is elfelejtette az eperszáj. – Mióta esznek a farkasok kenyeret?

– Mióta a Piroskákat vaníliaillatú szappannal fürdetik. Utálom a vaníliát – felelte lemondó vicsorgással a farkas. Az eperszájú gyorsan végiggondolta, de semmi piros nem volt rajta, mikor világgá ment. – Egyébként is unom a meséket, a kecskegidákat, a rókát.

– Hogy tudsz egyszerre több helyen lenni, ha minden mesében te vagy a farkas?

– Elég strapás, azt meg kell hagyni. Szóval miért pityeregtél?

– Nem eszel meg?

– Nem. Miért sírsz?

– Már nem sírok.

– Jó, mit csinálsz itt az utca végén? – kérdezte türelmes szelídséggel a farkas, aki egyébként sem volt igazán ijesztő a hálós cekkerrel a kezében, amiben ráadásul üres tejesüvegek koccantak össze, ahogy leereszkedett az eperszájú mellé.

– Ez itt a világnak a vége és nem az utcáé – felelte mogorván a másik.

– Nézhetjük így is, de a világnak nincs vége, a világegyetem ugyanis tágul, Fantázia pedig határtalan. Különben az a kedvenc mesém. Lehet benne bunyózni és nem kell megenni senkit.

– A mamóca mérges.

– Tehát világgá indultál. És most félsz a messziségtől.

– Úgy valahogy – nézte meg most jobban a farkast az eperszájú. – Honnan tudod, hogy félek a messziségtől?

– Valójában az ismeretlentől félsz – felelte a farkas. – De a félelem jó, ha megfelelően használod.

– A félelmet lehet használni? Ugyan mire?

– Ha akarod korlát, ha akarod lehetőség. Ha félsz valamitől, az többnyire az ismeretlen. Végy egy nagy levegőt, képzeld el, mi a legrosszabb, ami történhet és mi a legjobb. Utána már úgyis tudni fogod.

– Azt mondta, kár belém a szeretet – pityeredett el újra az eperszájú.

– Badarság, egy gyerekbe sose kár a szeretet. Csak jól kell alkalmazni, különben úgy jársz vele, mint mikor túlöntözöd a virágot. Kirohadhat. Olgi mama biztosan megbánta már. Eredj haza.

– Mérges.

– Jó, és? Mi a legrosszabb, ami történhet?

– Nem szól hozzám és nem szeret többé.

– És azt ugyan meg hogy csinálná?

– Nem tudom. Még sose volt olyan.

– Látod, a harag meg minden elmúlik. A szeretet, az megmarad. Akit egyszer megszerettél, azt mindig szeretni fogod, csak néha elbújik a sok más egyéb érzelem mögé.

– Nem értelek – felelte az eperszájú.

– Nem baj, majd megérted. No, menj csak haza. A messziséget ráérsz később is megismerni.

– Hát jó... – azzal az eperszájú leugrott a kerítésről. Két lépésről még visszafordult:

– Tudod, már tőled sem félek. Köszönöm.

– Mert már ismerjük egymást. Közelről semmi sem igazán félelmetes. Csak jól kell eltalálni a távolságot a szemügyre vételhez. Na szia!

– Szervusz! – mondta nagy komolyan az eperszájú.

Megszemlélte az utcaseprő hátát, a házak falát, meg az esteli hangulatot. A rózsákat még mindig nem értette. Mamócát sem, ott ült a ház előtt Cilka mamával a kispadon és pityergett.

– No, nézd, itt jön ez a világcsavargó – nevetett a szomszéd néni. – Jól megijesztettél minket, merre jártál?

– A világutca végén. Miért sírsz, mamóca? No, ne sírj, hát hiszen szeretlek. És a mamócákba sose kár a szeretet...

Az eperszájú nem értette, miért sír ettől a mamóca még sokkal jobban, sőt, Cilka mama is elkönnyesedett szemmel ültette maguk közé. Aztán csak ültek ott hárman, világvégi békességben.

Most is ott ülnek talán, ha meg nem haltak.