Várfalvy Emőke: Január ajándéka

Ökrös Kyra

Tél kedvenc, fahéjas narancs ízű jégkásáját kanalazta, amikor valahonnan a közelből szipogást hallott.

– Jaj, ne! Az influenza – nyögött fel a gondolattól, hiszen a szipogás általában lázat, köhögést, torokfájást és átvirrasztott éjszakákat jelzett előre.

Tél letette kristálypoharát és elindult, hogy utána járjon, mekkora a baj. Nem kellett messzire mennie. Január a nappali egyik jégkék selyem foteljében gubbasztott, körülötte teletrombitált zsebkendők.

– Mi a baj kisasszony? – érdeklődött Tél és igyekezett közelebb kerülni középső lányához, hogy megnézze, van-e láza.

– Semmi – mondta durcásan a kislány és még jobban összegömbölyödött.

– Ez egy elég taknyos semmi – jegyezte meg Tél és tenyerét Január homlokára tette. Jég hideg volt.

– A torkod fáj?

– Nem.

– A kezeid, lábaid?

– Nem, azok sem.

– Régóta folyik az orrod?

– Nem! Minek kérdezel ennyit. Hagyjál már! – nézett Január dühösen Télre, aki a kislány szemeiből egyből diagnosztizálta is a szipogás okát.

– Hiszen te sírtál!

– Na és? – kérdezte Január és felpattant a fotelből – úgysem érdekel senkit.

– Dehogyisnem! – ellenkezett Tél – engem például…

– Téged sem! Ha érdekelne, mi van velem, nem kéne ilyen szürke göncökben járnom. Nem szeretem a szürkét. Senki sem szereti. Ezért nem szeret engem senki. Mert szürke vagyok.

– Gondolod, ha színesebb lennél, jobban szeretnének?

– Persze! – csillant fel a kislány szeme – nézd csak meg Decembert, csupa csillogó, fényes holmi, fenyőzöld szoknya, és gyertyaláng sárga felső. Mindenki imádja! Ahogy Februárt is abban a sok bolond, összevisszaszín maskarában. De én? Én miben tűnök ki? Semmiben.

– Dehogynem drágám – mosolygott Tél – te vagy az első az évek körtáncában. Mindenki irigyel, hisz mindenki első akar lenni.

– Én nem! Én inkább leszek a sorban az utolsó, ha olyan lehetek, mint December. Utána, bárki meglát, elszomorodik ettől a szürke gönctől.

– Sajnálom, hogy így gondolod, pedig, ha te nem lennél, akkor a többiek nem lehetnének ilyen pompásak, vidámak és színesek – mondta Tél és közelebb lépett Januárhoz.

– Ezt nem értem.

– Tudod kicsim, a ruhád azért ilyen hosszú és puha, hogy beborítsa a világot. Így kipihenheti magát, míg alszik. Igaz, nem egy színes darab, de könnyű és meleg. A legfinomabb ködből és párából készült. Tudod mit? Adok rá valamit, amivel már te is olyan különlegesen ragyogsz majd, mint a testvéreid. Gyere velem!

Anya és lánya átmentek a jégpalota legtávolabbi toronyszobájába, ahol Tél elővett egy szépen faragott fa dobozt.

– Lássuk csak, mit szeretnél? Itt vannak a jégvirágok. Ha megrázod a szoknyád, lehullanak és rátapadnak az ablakokra, mint a matrica. Gyönyörűek a reggeli fényben. Ahogy a jégcsapok is. Ezekkel mondjuk óvatosan kell bánni, de majd megtanítalak. Csodásan tudnak mutatni naplementekor. És néha csilingelnek is, ha fúj a szél. Aztán itt vannak a hópihék, mindegyik más és más, szórj belőle bő marokkal a szoknyádra, csodás mintát ad ki, igaz? Ez a legmelegebb téli dunyha a földnek. Ha kemény fagyot viszek, érdemes a szántóföldeket, virágoskerteket betakarni vele. És itt van a szoknyaszegélyre tűzhető dér, amiből ha ráragasztasz néhány marékkal a faágakra is, a legsivárabb erdő is meseországgá változik. Na, mit szólsz?

– Kérhetem mindet? – kérdezte ragyogó szemekkel Január.

– Hát persze! – válaszolt Tél mosolyogva és segített a sok díszes holmit mind Január ruhájára varrni. A kislány alig várta, hogy találjon egy befagyott tavat és megcsodálhassa új ruháját a tó tükrében.

Ökrös Kyra

Tóth Ágnes: Mitől fél a hóember?

Maric Iva

Furcsa a mi hóemberünk,

fél a téltől, fázik.

Látjuk remeg keze, lába,

csak úgy citerázik.

Viszünk neki sálat, sapkát,

nagykabátot prémmel,

így már bátran szembeszállhat

a zimankós téllel.

Tetszik neki az új ruha,

meg is nyugszik végre.

Mosolyra gyúl fél perc alatt

mókás, kerek képe.

Ha tavasz lesz, a melegtől

felmegy majd a láza,

örülne még hóemberünk, 

hogyha újra fázna.

Békés Márta: Ó istenem, magányos

Molnár Petra

Ó istenem, magányos

egyke kisgyerek,

ki este, hogyha álmos,

fohászkodik imához,

s kéri, hogy higgyenek.

Ez volna hát a rended?

Játékok szerteszét!

Tégy már végre rendet!

Csak akkor bízunk benned,

s hisszük el a mesét.

Várfalvy Emőke: Szélmunkások

Teodora Apt

Zsolti, a kedves, két és háromnegyed éves szőke kisfiú, Buksi a jobbos és Blöki a ballábas kutyapapucs békésen szundikáltak Zsolti zöldre festett falú szobájában. A kisfiú a szép, bükkfa színű rácsos ágyában, a gitáros, téli paplanba burkolózva, Bodri és Buksi az ágy alatt, a zöld cipősdobozban. Egyszer csak Buksi furcsa hangra lett figyelmes. Mintha valaki megrázta volna a redőnyt.

– Különös, vajon ki jár itt ilyen későn? – töprengett a kis kutyapapucs, majd szorosan hozzábújt hangosan szuszogó párjához.

Tovább szundikáltak mindhárman, de nemsokára ismét furcsa, még hangosabb zaj töltötte be a kis szobát. Mintha valami morgott volna és hosszan, mérgesen rázta a zöld szoba ablakának lehúzott redőnyét.

– Jaj, Blöki – suttogott Buksi rémülten. – Te is hallottad? Valaki rázza az ablakot.

Blöki álmosan kinyitotta a szemét és fülelni kezdett. Ő nem hallott semmi különöset.

Miklya Zsolt: Tandem-ballada

Erdélyi Pataki Lárá

Van egy jó tandem-rollerem.

Néha lenn prüszköl, néha fenn.

Attól függ, van-e benne gáz,

és hogy hány utast fuvorász.

Mert fuvaros a tandemem,

néha lenn prüszköl, néha fenn.

Gázfúvókákkal működik,

így jutsz felhőig, égködig.

De hogy jobban értsd a rollerem

– néha lenn prüszköl, néha fenn –,

ahány utast visz, annyit ér,

sok talp kell, mi roll-padhoz ér.

Mind gázt ad neki, Istenem,

néha lenn prüszköl, néha fenn,

s már repül is, felhők között,

mint aki rég elköltözött,

talán egy tandem-rolleren

(néha lenn prüszköl, néha fenn).

Hogy nem lehet itt, az a gáz,

nélküle üres lett a ház,

üres a kinn, a benn, a lenn,

hiába prüszköl néha fenn,

magasban, gáztetők felett.

Mint aki hazaérkezett.

Mészöly Ágnes: Az ajtó mögött

Vojnic Zelic Ivana

Az ajtó mögött valami más lehet.

Soha nem nyitott be még oda senki,

Azt mondják, rémek laknak az ajtó másik oldalán,

A legsötétebb fajta.

Seprűn lovagolnak, sötét varázslatokkal démonokat uralnak,

Barlangban dobolnak halott vadak koponyáin,

És ezek csak a kimondható dolgok,

Mert az ajtó mögött kimondhatatlan szörnyűségek történnek,

Azt mondják.

Nem csoda, hogy senki sem nyitotta ki még az ajtót.

Belesni is csak a legbátrabbak mernek, a kulcslyukon.

De semmit sem látnak csak árnyakat, sötétet,

Vagy épp nagy fényességet, lobogó máglyákat talán.

Egyszer,

Egyetlenegyszer látott valaki egy rémült, barna szemet,

Ami épp az ajtó túloldaláról kukucskált át

A mi oldalunkra,

Sóvárgó, titokra éhes, ijedt gyerekszemet,

Hatalmasra tágult pupillát, ami az ajtó másik oldalát fürkészte,

De csak rémisztő árnyakat, sötét titkokat

És fenyegetést talált

Itt nálunk.

Németh Eszter: A világutca végén

Somogyi Dóra

Nagy dérrel-dúrral, pufogva, morcogva, porcogva koppantak a cipők a járdán. Bizony, világgá megy. Nem marad egy percet sem tovább! A kunkori copfos, fürtös, eperszájú, nagy szemű világgá indult.

Két házig vitte még a lendület az apró pukkancs lábait, a negyedik háznál már megfáradt öregek módjára törölte meg öklével az arcát, dühös, csapkodó mozdulattal. A dühkönnyektől elkenődött a por, csupa maszat lett az arca. A kunkori két copf, a maszat és a világfájdalmas arc felriasztotta a járdáról a verebeket. Bár talán a léptei.

Az utca végén aztán megállt. Jól megnézte a messziséget, volt már arra, de sosem egyedül. Ácsorgott egy darabig, de a messzi távol sehogy se lett vonzóbb, meg mit is csináljon ott. Érdekes, meg minden, de az igazán érdekes a háta mögött van. Épp világgá ment, az meg a világ végéig éppen elég távolság. Az ő világának a vége meg pont itt van. Leült hát a kerítés betonjára, és lógázta a lábát.

Bár a láblógázós vidámságra csak akkor eszmélt fel, amikor arra jött az utcaseprő. Nagy cirokseprű volt nála, kicsit odébb taszigálta vele a reggel lehullott őszt jelző faleveleket. Be a fa tövébe.

Bertóti Johanna: Négy madár

Kukli Klaudia

Összefagynak napok, hetek.

A tél jégvirágot ragaszt

az ablakra. Rálehelek.

Négy madár várja a tavaszt.

Házak pipázgatnak csendben,

füstjük, mintha égig érne.

Négy madár maradt a kertben,

a többi elrepült délre.

Az estével beszélgettem.

Nyúló árnyék a magányom.

Négy madár járkál a kertben,

a friss hó csupa madárnyom.

Méhes Károly: A bánatos radiátor

Vanja Nikolić

Kitkat különösen büszke rá, hogy jóban van a tárgyakkal.
Egy téli este ott térdelt a Radiátor előtt és halkan sutyorgott hozzá.
Csodálkozó kérdésem nyomán elmesélte, mi történt.
– Meg kell nyugtatnom szegényt, mert nagyon sírt. Csúfolták.
Bólogattam:
– Az biztos, hogy a csúfolás az egyik legcsúnyább dolog. Elvégre bárki lehet csúfolni, csak rá kell mondani valamit, hogy zöld vagy kék, vagy büdös vagy vékony a hangja.

Kitkat így folytatta:
– Azt mondták rá, hogy rozsdás ócskavas, és teljesen szét van már rohadva. A hasas üveg, a Zöld Fény tényleg dög volt. Azzal cukkolta, hogy ő is jobban tudna melegíteni, ha forró vizet öntenének belé. Próbáltam győzködni a Radiátort, ne vegye magára, ne figyeljen oda, de hát nem foghatja be a fülét, mert nincs keze, ám hallani tud... és érezni is. És ehhez jött még hozzá, hogy az ablakpárkányon lakó Kaktusz a tüskés csóváival arcon vágta. Elmagyaráztam neki, hogy mindez tán azért van, mert irigykednek rá, amiért nagyobb náluk. Sőt, igazából azért csúfolkodnak, mert ők maguk félnek a csúfolástól! – tette hozzá Kitkat, a kis ösztönös pszichológus, feltartott mutatóujjal.
Utána még ezt hallottam:
– Én szeretlek, olyan jó meleget árasztasz ezen a sötét, hideg téli estén. Talán érzed a belőlem áradó melegséget is…
Még közelebb hajolt, és ahogy a radiátor duruzsolása közben buggyant egyet, Kitkat arca széles mosolyra szaladt:
– Érzi!