Nagy Izabella: Az ikrek

Egy igazi görög mítosz Zs. Nagy Izabella tollából, Klestiz Piroska grafikáival. 

Kevin és Kelemen és az apró lány

Így hívták őket: az ikrek.

Csak lótestük volt azonos: pompás pejszín bunda és palaszín pata.

Kevin hősködő nagy iszákos, Kelemen amolyan csendesféle gondolkodó.

Tizenhét évesen átugrattak árkon-bokron, versenyeztek, ki a gyorsabb.

Éjjeleket átbeszélgettek a virágos park zöld gyepén hozzájuk hasonlókkal,

de abban mindenki egyetértett: az ikreket a Jóisten vagy Zeusz

mégiscsak jókedvében teremtette egy szép rózsaszín hajnalon.

A lány apró volt és kék szemű, hallgatag, és figyelt mindenkire.

Kelement szerette hosszú beszédeiért, Kevint meg lármás jókedve miatt.

Mindig közöttük ült a zöld gyepen, és nagyokat hallgatott, ahogy

ezek ketten életről vitatkoztak:

– Zeusz teremtett felhőből minket – mondta Kevin, és vidáman nyargalt körbe.

– Az Isten adta a lelket belénk – válaszolt Kelemen szép mosollyal szája szegletén.

Eldönteni ily heves vitát ki tudhat?

– Elviszlek a messzi tenger partjára hajnalpírt keresni – szólt az egyik egy szép napon.

– Igyunk egy flaska jó bort, s majd meglátod – kacsintott a másik dicsőn mosolyogva.

A lány nézte az egyiket, majd a másikat fejcsóválva, hisz válaszokat keresett.

De nem hajnalpírt, vidám örömöt se akart, őrült vágtát se kentaurok hátán,

csak végre egy nyugodt napot, amikor a fűben ücsöröghet, és nézheti a szép eget.

Talán felhőből lett, talán egy fúvásból nyert életet, nem tudta még biztosan.

Az ikrek győzködték, és igyekeztek nagyon, de ő leginkább a szívére hallgatott.

Az apró lány mosolygott bele a szép férfiszemekbe,

paták koppantak a park séta-kövén, ahogy lépdeltek hazafelé,

mindenki a saját országába egy szép éjszakán, még hajnal előtt.

Közelebb a válaszokhoz, talán a barátság miatt közelebb,

talán a lélek miatt. Nem számított a sok nap, sok óra, sok keresés,

mert tudták, együtt meglelik a békességet, valamikor.

Úgyis eljön a hírhozó.