Eredetmonda még nem volt a mostani sorozatunkban. Következzen hát egy csacsi(s) történet Várfalvy Emőkétől, Németh Ibolya grafikájával.
Hát az úgy volt, hogy Arthur Király, akit a legtöbben a
kerek asztaláról, meg a kalandos módon megszerzett kardjáról ismernek, összehívta
a világ legmenőbb lovagjait egy amolyan fesztivál félére. Volt reggel és este
lovagi torna, napközben szabadulószobás játék várbörtönből és persze
sárkánybörze. Mindenki kedvére válogathatott a divatos páncélok, jól szabott
köpenyek között, megtanulhatta azt a tíz hőskölteményt, melyek a világ bármely hercegnőjét
rögtön szerelembe ejtik. És sorolhatnánk mennyi hasznos venni és tudnivaló volt,
ami egy valamire való lovagot érdekelhet.
Az egyik vásári sátornál igazi újdonságot: hátasokat árultak.
− Ne vesztegesse erejét gyaloglásra, érkezzen hátason a
lovagitornákra! – hirdette a kikiáltó.
Volt ott mindenféle szerzet: ló, szamár, ökör, elefánt,
teve, zsiráf, sőt még egy strucc is.
A lovagok kíváncsian nézegették a hátasokat és abban
mindannyian egyetértettek, hogy a hátas valóban fontos kiegészítője lehetne egy
lovagnak. De az, hogy melyik, már nem volt ilyen egyszerű kérdés.
Az második esti lakoma végén szóba is került a téma.
A struccról hamar lemondtak, mivel bár nagyon mutatós darab,
s a tollai miatt biztosan a hercegnőnek is tetszene, mégsem praktikus, mert csak
sovány lovagoknak ajánlották, homokos terepre, kizárólag páncél nélkül.
A zsiráf is a praktikusság okán esett ki, mert a színe és
szőrének puhasága sokaknak tetszett, de a kisebb lovagvárak istállóiba nem fért
volna be a nyaka miatt.
A tevét, bár az Afrikából érkezett lovagok egyhangúan
támogatták, azért vetették el, mert fagypont alatt nagyon nehezen vagy
egyáltalán nem indul, inkább csak bánatosan heverészik és várja a nyarat.
Az ökör a jobb étvágyú lovagok kedvence volt, mert erős és
kényelmes. S nem elhanyagolhatóan újra hasznosítható is pecsenyeként. Csak
sajnos túl lassú és sok paraszt is használja, így végül lemondtak róla.
Ahogy az elefántról is, ami pedig elsőre igazán jó
választásnak tűnt fenséges méretei és praktikus, akár fegyvernek használható
ormánya miatt. Csakhogy egy ekkora jószágot teletömni a kevésbé gazdag országok
lovagjai nem tudtak volna.
Maradt hát versenyben a ló és a szamár, amiket hamar el is
hozattak a lakomára a kereskedővel.
A lovagok töprengve nézegették őket. Az egyik gyors és
kecses, a másikat olcsó fenttartani és ha véletlenül leszédül róla a lovag,
akkor sem esik nagyot. Mindkettő bírja a hideget, meleget, a hosszú utat,
kényelmes és okos jószág. Hát melyik legyen?
Végül az egyik lovag előhúzott egy írást valami görög sikerírótól,
Aesopus-tól, amit nem rég olvasott, s abban feketén-fehéren le volt írva, hogy
a szamár buta.
− És a ló elegánsabb is, és a megnevezésünkhöz is passzol.
Ló-lovag ugyebár – tett pontot a vita
végére a divatban jártas Lancelot, miután a lovagok egyhangúan megszavazták,
hogy legyen a ló a hivatalos lovagi hátas.
A szamár ezen olyan nagyon megsértődött, hogy összes leszármazottjának
megtiltotta, hogy valaha lovagot vegyen a hátára. Hát ennek köszönhető a
szamarak csökönyössége, s kárörvendő iázása, ami annyit jelent:
Na persze, ha nincs ló, jó a szamár is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése