Smelka Sándor: Az a legendás Hajnal utca

Egy gyerekkori legenda Smelka Sándor kincsesládájából, Fricska Dorka grafikájával.

Elmondjam, mi volt a hétvégén? Elmondom. Mióta az eszemet tudom (kábé hét éve), apukám mindig a Hajnal utcáról mesélt nekem. Apukám és a barátai ott nőttek fel. Csodálatos utca lehetett, legalábbis apukám szerint. Állítólag egy erdőnél ért véget és tele volt présházakkal, pincékkel, elhagyott padlásokkal, ahol remek bunkikat lehetett építeni. Ott voltak ám a nagy bandázások!

Na, szóval, erről a helyről mesélt mindig az apukám, amióta az eszemet tudom. De milyen meséket mesélt! Elmondjam? Elmondom. Apukám szülei egyszer kukoricát vetettek a kertbe, és amikor a kukorica megnőtt, az apukám és barátai egy útvesztőt tapostak a kukoricatáblába, de olyan nagyot ám, és olyan bonyolultat, hogy a szüleik több órán át keresték őket abban a kukorica-útvesztőben, míg rájuk nem akadtak.

Apukám még azt is mesélte, hogy minden évben rendeztek egy bicikliversenyt az utcában, amit majdnem minden évben ő nyert. A rajt az utca elején volt, a cél pedig az erdő első fája az utca végén. Mivel a Hajnal utca pont egy kilométer hosszú volt, kimerítő, izgalmas versenyek voltak ezek, igazi dicsőség volt nyerni.

Arról is mesélt apukám, hogy nyaranta tábortüzet raktak az óriási udvaron, ahol aztán szalonnát sütöttek, zenét hallgattak, bújócskáztak a sok-sok tuja között, miközben a telihold ragyogott felettük. Igen, apukám mindig hozzáteszi a teliholdat.

Azt is mesélte apukám, hogy a szomszéd telken állt egy elhagyatott présház, ott szoktak bandázni, és egyszer letévedtek a pincéjébe, ami nagyon hosszú volt és a vége egy másik pincejárathoz vezetett, amiből még egy járat ágazott le. És így tovább, és így tovább. Órákig bolyongtak ebben az útvesztőben és majdnem eltévedtek, de közben sok-sok kincset találtak, és mielőtt kifogyott volna a zseblámpából az elem, találtak egy kijáratot. Igaz, az erdő kellős közepén értek újra a felszínre, de legalább kint voltak.

Aztán még sokat mesélt a telekről is, a nagy szánkózásokról, és arról, hogy egyszer egy igazi hóerődöt építettek az udvarban, amiben voltak szobák, bástyák, lőrések, mint abban a régi regényben, amit egyszer felolvastak nekem anyukámék.

És mesélt a kert végében álló három ringlófáról is, melyeken bunkikat építettek, ahova kötélhágcsón lehetett csak felmenni. Mindegyik fán volt egy-egy bunki, és ők fent, a magasban, kötélhidakon járkáltak az egyik fáról a másikra, mint a Tarzan. Egy igazi kuckóbirodalmat építettek a lombok közé, ahová csak titkos jelszóval lehetett felmenni.

Elmondjam, mi történt a hétvégén? Elmondom. Szóval, apukám fogta a családot és ellátogattunk erre a legendás helyre, ahol a gyerekkorát töltötte, ahol olyan sok-sok csodálatos dolog történt vele, amiket csak a könyvekben meg a regényekben olvasunk. És amikor az autóval bekanyarodtunk az utcába, anyukám mindjárt meg is kérdezte, hogy jó helyen járunk-e, mert ez az utca bizony egy kicsit rövidebb, mint egy kilométer. De apukám megnyugtatta, hogy bizony ez a Hajnal utca, és ki is van írva, és ekkor tényleg megláttuk a feliratokat a házak falán, hogy Hajnal utca, és így kénytelenek voltunk elismerni, hogy valóban jó helyen járunk, és az erdőt is láttuk az utca végén, de olyan közel volt, hogy szinte megérinthettem volna a fákat. És én elképzeltem egy bicikliversenyt ezen a rövid szakaszon, és azt gondoltam, hogy játszva végigfutom ezt a százötven métert. Mi volt ebben olyan nagy kunszt?!

Aztán megálltunk apukám egykori háza mellett, ahol felnőtt, ahol a tágas udvaron szalonnát sütöttek (holdfényben), és amikor benéztünk az alacsony kerítésen, akkor elcsodálkoztam, milyen kicsi ez az udvar. Hogy fért el itt egy hatalmas hóerőd, szobákkal, lőrésekkel meg mindennel?! És láttam a kertet is, és az olyan aprócska volt, hogy pár lépéssel keresztül lehetett járni. Hogy tudtak apukámék órákig elbújni ott egy kukoricalabirintusban?!

Megkérdeztem apukámtól, hogy hol vannak azok a ringlófák, amiken a lombbunkikat építették, de erre apukám csak a fejét vakarta, végül azt mondta, hogy talán kivágták őket, és még hozzátette, hogy fura, hogy olyan kicsi ez a hely, mert ő nagyobbra emlékezett. Ekkor a pincelabirintust már meg se mertem kérdezni tőle, mert mindjárt láttam, hogy a szomszéd présházat már lebontották, és most egy új ház áll a helyén. A pincének nyoma sincs.

Egy darabig még álldogáltunk ebben a kis utcában, a kis ház, kis udvar előtt, miközben apukám tanácstalanul járt fel-le, és közben folyton csak azt hajtogatta, hogy miért ilyen kicsi itt minden, gyerekként nagyobbnak tűnt ez az utca.

És persze, mint mindig, most is anyukám mondta meg tutit. Nem a Hajnal utca lett kicsi, te lettél nagyobb, mondta apukámnak és megpuszilta az elcsüggedt arcát. Aztán beszálltunk a kocsiba és elmentük egyet mekizni.

Hát, ezt történt a hétvégén. Elmondtam.