Kiss Lehel: A duduk meséje

Tudjátok, hogy mi a duduk? Igazság szerint én sem tudtam, amíg el nem olvastam Kiss Lehel örmény legendáját, amihez Klesitz Piroska készített gyönyörű grafikákat. Ezzel a szép történettel búcsúzik a Más világok projekt szerkesztője, Miklya Luzsányi Mónika.

Aki még nem hallotta a duduk hangját, az csak hallgasson a saját szívére! Mert amikor ott a mélyben, ahová emberek szeme be nem láthat, tanyát ver a legfacsaróbb szomorúság, a duduk zokogását lehet hallani. De olyan édes zokogás ez, mint a köves pusztaságon átsuhanó szellőé, amely a távoli Ararát völgyéből barackfavirágok illatát hozza. Ettől aztán enyhül a bánat, oszlik a keserv, és nem marad más, mint a túlvilági, könnyes, mosolyogtató muzsika. Ha valaki meghallja ezt a hangot, soha többé nem fogja tudni elfelejteni!

Hogyan is született meg ez a titokzatos hangszer – a láthatatlan szívmélységek feltárója? Ezt szeretném most halkan elmesélni.

Egyszer az Ifjú Szél különleges fácskára lelt. Rengeteg erdőkön suhant keresztül, és sok-sok bokrot borzolt már össze az évezredek alatt, de ilyent, mint most, még nem tapasztalt sohasem. Pajkosan suhintotta meg a barackfa legfelső ágának levelét, és szárnyalt volna is tovább nevetve, mint mindig, amikor incselkedett. Ám ezalkalommal megtorpant, és kénytelen volt visszafordulni: úgy csengett és csilingelt az a levélke, mint valami kristálypohár!

– Nahát! – gondolta magában az Ifjú Szél – Nahát!

Újra megérintette a levelecskét, s az újra csilingelt, de most sokkal gyönyörűbben.

– Nahát! – kiáltott fel az Ifjú Szél, és óvatosan beletúrt a barackfa lombjába.

Erre aztán olyan zene-bona támadt, hogy az Ifjú Szél úgy érezte, valami édes igézet valósággal odaláncolja a fához. Körülnyargalta lombkoronáját, át- meg átölelte karcsú törzsét, s a barackfa szebbnél szebb hangokat adott ki minden érintésre. A hangok éltető dallammá terebélyesedtek, s hajladozni kezdett a környéken minden fűszál és virág is. Játszott, csak jászott az Ifjú Szél a fával együtt hangosan kacarászva. Elhatározta, nem is hagyja el többé, mert sohasem látott, sohasem érzett még ekkora gyönyörűséget.

Fújtatott, dühöngött magában a Szélkirály, mikor ezt meglátta. Rettenetes trónját kaparászta, haját tépte:

– Hagyd el, te csavargó! – bömbölte hegyet rengetőn – Hát így végzed a dolgodat? Neked nyargalni kéne, suhanni kéne hegyre fel, völgybe le, erdőkön át, pusztaságokon keresztül éjjel-nappal, szakadatlan...! Megkeserülöd ezt te még, Ifjú Szél! Megsiratod ezt te még, arról kezeskedem! – s már indult is, hogy a barackfát gyökerestül kifacsarja. Útjában röpködtek a sziklák, jajongtak az erdők, kiszáradtak a patakmedrek, s befedett mindent a fekete por.

Az Ifjú Szél tudta, hogy miatta van mindez.

– Ha akarod, engem pusztíts el – kiáltotta a közelgő fergetegnek –, de a fácskámat nem hagyom!

A barackfa némán remegett.

Nem került sor a civakodásra, mert belátta a Szélkirály, hogy hiába a szörnyű pusztítás: az Ifjú Szél nem fog jobb belátásra térni. Leengedte hát roppant szárnyait, és így szólt az Ifjú Szélhez:

– Jól  van, megengedem, hogy itt maradj a barackfával, de megtudd: hogy ha jót akarsz, soha többé nem repülhetsz el innen!

– Vállalom! – mondta boldogan az Ifjú Szél, s egy könycsepp gördült le arcán, mert arra gondolt, hogy most levágják suhogó szárnyait.

            – De a szárnyaidat – folytatta a Szélkirály – meghagyom, ne félj! Azonban mihelyt elhagyod a barackfát, kiszárad gyökerestül!

            „Kiszárad gyökerestül! Kiszárad gyökerestül!” – visszahangozták a puszták és a hegyek, amint elviharzott az égi tartományba.

            Boldog volt az Ifjú Szél és boldog volt a kis barackfa. Nem tudtak volna betelni egymással. Játszottak, zenéltek, becézték egymást éjjel-nappal, heteken, hónapokon át szakadatlan.

            Egy nap azonban azt látja az Ifjú Szél, hogy megfakult egy levél a kis barackfán. Másnap még egy, aztán még egy, s azután annyi, hogy sárgára, majd barnára vált a szépséges lombkorona. Fakóbb lett a csilingelés, az ének is, pedig az Ifjú Szél ugyanolyan kedvvel játszott, mint amikor legelőször találkoztak.

– Mi történt veled? – kérdezte a barackfától.

– Jön az ősz... – sóhajtotta a barackfa – De aztán tavasz lesz újra, ragyogó tavasz, napsugaras nyár!

– Igen, gondolhattam volna... – mondta az Ifjú Szél, s szelíden átölelte a fa törzsét. – Ragyogó tavasz lesz megint, napsugaras nyár!

            Széltestvérei metsző hidegeket hoztak, s bele-belecsíptek a kis barackfába. Egy-egy levelet is letéptek róla, hiába próbálta az Ifjú Szél elhessegetni őket.

– Hagyjátok meg a leveleit! – kiáltott rájuk dühösen, de rá sem hederítettek. Nevetgélve szaladtak tovább, és vissza-visszatértek egy-egy öl levélért. Az Ifjú Szél nem bírt velük, olyan sokan voltak. Fenyegetőzött, kiabált, még sírásra is fakadt, de a széltestvérek hajthatatlanok maradtak.

– Ugyan már! – mondták röptükben – Hiszen ősz van! Elmúlt a napsugaras nyár!

– De lesz még! – sóhajtotta a barackfa, s csupasz ágaival szeretetteljesen intett egy utolsót az Ifjú Szélnek.

            Lassan teltek a napok, a hetek. Az Ifjú Szél ott ücsörgött a barackfán, várta a tavaszt. Szárnyai elgémberedtek, szemei elbágyadtak, de nem bánta. Hogyan is bánta volna, mikor itt lehet, örökre itt lehet az ő kedvesével? Széltestvérei már távol viháncoltak, néha-néha odáig hallszott az önfeledt kacagás. Elégedetten gyönyörködött bennük a Szélkirály. Az Ifjú Szél csak sóhajtott, s jól belekapaszkodott az egyik ágba, mert úgy érezte, mindjárt lefordul onnan. Már akkora volt csak, mint egy kis rózsarigó.

            – Gyere már, Ifjú Szél! Nem hallod? Gyere már! – ébresztette egy hideg napon valaki.

Az Ifjú Szél kinyitotta fél szemét a sürgetésre. Aztán egyre többen és többen csatlakoztak:

            – Gyere már játszadozni egy kicsit!

– Ne félj, nem lesz semmi baj!

– Már hiányzol nekünk, testvérkénk!

– Nem kell messzire jönnöd, csak szállj le a fáról, hogy felfrissülj kissé! – zúgták türelmetlenül.

– Hát jó! – suttogta az Ifjú Szél – De csak ide, a fa alá, és egy percnél se’ többet!

Ez lett a veszte! Mihelyt lecsusszant, hangos recsegéssel száradni kezdett az ő kedves barackfája a gyökérrel kezdve fölfelé.

– Neee! – kiáltott fel az Ifjú Szél – Jaj, ne!!! Mit tettem?

De már hiába toporzékolt, hiába siránkozott, hiába ölelgette, hiába szólingatta – vége volt. Testvérei értetlenül néztek az Ifjú Szél után, aki sűrű könnyeket hullatva, fergeteges gyorsasággal tűnt el a távoli hegyek között. Csak a zokogását hallották még nagyon sokáig.

Nemsokára egy szegénylegény – éjfekete szemű örmény legény – tévedt a kiszáradt barackfa környékére. Körüljárta, nézegette, s amint jobban szemügyre vette a fát, észrevette, hogy a legtetején van egy ág – egyenes, szép ág, még élet van benne. Gondolt egyet, levágta, s kezdte faragni. Kifúrta a belsejét, fúrt rá egy sor lyukat is, s alig várta, hogy nádszálfúvókának valót találjon az ő szép, új hangszeréhez. Amikor végre megfújta, olyan édes zokogás szivárgott elő belőle, mint a köves pusztaságon átsuhanó szellőé, amely az Ararát völgyéből barackfavirágok illatát hozza. Ettől aztán enyhült a bánata, oszlott a keserve, és szívében lassan nem maradt más, mint a túlvilági, könnyes, mosolyogtató muzsika.

Azóta is így van ez: ha valaki egyszer meghallja a duduk hangját, soha többé nem tudja elfelejteni.