Tölgyek árnyán, erdő mélyén
együtt kacagott a gyors folyó, s a benne fürdőző leányok csapata. Lehettek
annyian, mint két vadász minden kezének összes ujja. Az Even nemzettség
vadonszélen álló jurtáiból jöttek, hogy szép testüket hűsítsék a folyóban.
Csupán tizenkét holdfordulóval korábban telepedtek e dús tájra, Napúr
ébredésének irányából arra vándorolva, hol a Fény Korongja szunnyadni szokott.
Az erdőn átvágó folyónak eddig még nem tudták meg a nevét.
Másnaptól majd úgy nevezik:
Vérkő.
A leányok levetették
ruhájukat; itt nem kellett kíváncsiskodó férfiszemektől tartaniuk. Két magasabb
sziklán azért gubbasztott egy-egy öregasszony, ráncos arcukban villanó
tekintettel ügyelve a lányok szemérmességét. A névtelen folyó nekivadult
csikóként rontott át a fák, bokrok szövétnekén, szélesen, és mélyen, kavicsokat
görgetve önmagában. Majd éles kanyart vett, öblöt vájt, mielőtt újra
felgyorsult: s az öböl elég békés volt a fürdőzéshez. Partja magasan, meredeken
emelkedett, alján hordalék gyűlt, de örvénytől mentes vize csalogatta a hűsölni
vágyókat. Az Even nemzettség lányai között volt olyan, ki még nyolc tavaszt sem
élt, de akadt tizenhét tavaszon át cseperedő is. A folyó bokros túlpartjának
rejtekéből feléjük leső bíborparázs tekintet mégsem e majdnem-asszonyokat
kémlelte.
Ursur lánya, Semlye épp két
napja töltötte be tizenharmadik tavaszát, szépségében mégis túltett idősebb
társnőin. Hetyke keblei pimaszul döftek a párás nyárdélután levegőjébe, hasának
lapálya csábítón kínálta a szellőnek köldöke kútját, csípője íve már-már
asszonyi bájt ígért, s ágyéka dúsabb volt a pusztai lovak sörényénél.
A lányok visongva, kacagva
fröcskölődve élvezték a hűs vizet, s a ruhátlanság adta szabadságot. Semlye
immár harmadszor kapaszkodott fel a meredek partoldalra, mert rátalált az öböl
ama pontjára, mely elég mély vizet kínált, hogy föntről szép ívű ugrásokat
mutathasson be. Talpával óvatosan tapogatta a hirtelen zuhanó part szélét, majd
rálépett a félig földbe temetett, mohos farönkre, amiről eddig is többször,
biztonsággal sikerült elrugaszkodnia.
– Figyeljétek, hogy válok
búvármadárrá! – kacagott Semlye a reá bámulókra.
A névtelen folyó túlpartján
nagyot villant a bíborparázs tekintet.
S ekkor Semlye talpa alól
kifordult az alattomos farönk. A leány rémületében sikoltott, két karjával
egyensúlyát kereste, mindhiába. Fejjel előre bukott a mélybe, s mivel elrúgni
nem tudta magát, a sekélyesbe érkezett. Homloka az ott lapuló, nyálkás sziklák
egyikére csapódott, csontja reccsenése visszhangot vert az erdőben.
Két szárnycsapás idejére
csönd ülte meg a környéket. Azután a lányok jajveszékelése riasztotta meg a
sziklákon gubbasztó vénasszonyokat, akik korukat semmibe véve ereszkedtek le a
sáros parton Semlye mozdulatlan testéhez. A lány piros vérét magával sodorta a
víz, de bőven jutott belőle a kőre, ami így névadója lett a folyónak. Az
asszonyok épp csak ölükbe emelték Semlyét, mikor a fák közül felbukkant Méndel,
az Even nemzettség sámánja. A leányok immár szemérmességükben kiáltottak,
ruháik után rohanva. A sámán azonban feléjük sem pillantott. Úgy rohant le a
sekélyesbe, két ősz varkocsát lobogtatva, göcsörtös botját használva
támasztékul, mint kinek saját élete múlik az érkezésen.
Az asszonyok Semlyéhez
engedték Méndelt, aki tenyerét előbb a lány bal melle alá, majd vérző homlokára
simította. Közben száraz ajka érthetetlen szavakat formált, idézve Lélekúr
erejét.
Semlye azonban pillényit sem
mozdult…
*
Három tavasz óta nevezték
Vérkőnek a folyót.
Szálas, csupa ín férfi
guggolt a sekélyesben, meztelen bokái körül hullámok locsogtak. A napcserzette
arcú, hatalmas tenyerű ember a Borza névre hallgatott, és nem más volt, mint
Semlye édesbátyja. A lányé, aki immár három keserű tavasz óta hevert némán,
mozdulatlanul, rossz álomba merülten a család jurtájában. Anyja, kinek fülébe
születésekor a Lél nevet súgta a sámán, gondozta a szabadlelkét veszített
leánykát, bár Semlye alig volt több, mint halott. Ursur íjkészítő mester, Lél
ura is megtört emberré lett a három esztendő alatt, s bár tette dolgát, dalt nem
hallottak tőle többé, pedig annak előtte minden csodás fegyvert énekszóval
kísérve készített.
Náluk nem kevésbé volt
bánatos Borza, a fiúk. Rajongva szerette gyönyörű kishúgát, aki azelőtt tátott
szájjal, s szemmel oly sokszor hallgatta a fiú fékevesztett álmait arról, mily
nagy vadász is lehetne ő, ha nem kellene apja mívességét tovább vinnie. Borza
finom munkához ügyetlen, vaskos ujjaival minden tavaszon esetlen virágkoszorút
font, hogy a Vérkő sodrára bízza azt; így emlékeztetve a folyó szellemét, hogy
tartozik húga lelkével.
A koszorút magával ragadta a
víz. Előbb megforgatta néhányszor az öbölben, majd érte nyúlt, örvényével
beszívta, hogy végül a fősodorban dobja hátára, s vigye a vadon mélyére. Borza
arcán könny pergett. Majd a férfi felállt, a parti bokrokig ment, s ott
leheveredett. Semlyét akarta emlékeiben idézni, az eleven lányt: s nem azt az
üres héjat, mit Lél táplált a jurtájukban. A bánat azonban túl sűrű, súlyos
párát lehelt rá, s Borzát hamarrost elnyomta az álom…
…melyben idegen erdőre
nyitotta szemét az íjkészítő fia. Álomlelke rácsodálkozott volna a napfénytől
ezüst lemezekként csillanó falevelekre, de nem volt rá ideje, mert alatta vad
vágtában tajtékzó ló nyerített, s épp egy kiszáradt vízmosást ugrott át.
Borza álomlelke vadászott.
Ha el nem hajol a következő szemhunyásban, vágtája máris csúfos véget
ér, egy alacsony faágnak köszönhetően. Borza azonban ügyes vadásznak álmodta
önmagát. Elkerülte az ágat, fel sem vette az arcába csapó kisebb gallyakat, s
üldözte az erdőn át remélt prédáját. Ballal lova befont sörényét markolta,
jobbjában apja készítette, míves íjat tartott, hozzá szorítva ujjával egy
vesszőt, hogy rögvest kéznél legyen, amint lövésre nyílik alkalom.
Bokrok szövétnekén tört át a ló, s bár ismeretlen erdőben vágtatott,
mégis gyorsabb volt, mint azt a józanész engedte. Így Borza megpillanthatta a
szarvast, mely előtte, kissé balra iramodott.
– Hoj, hoj! – kurjantott a vadász boldog, vad mámorban. Lova pattanásig
feszítette izmait, s a préda felé fordult. Az ezüst agancsos gím ekkor hirtelen
kanyart vett. A mozdulat megzavarta Borzát, s meg a lovát is. A szarvas
felszegett fejjel átugrott egy rég kidőlt fán – a vadász hátasának ugyanez nem
sikerült.
Borza álomlelke
átbucskázott lova nyakán, íját vesztette, s fájdalmasan zuhant a pázsitra.
Mégis nyomban talpra ugrott, fejét rázta, hogy elkergesse belőle a szédületet,
majd a szarvas után nézett. A gím alig három lépésre állt tőle, tisztás
közepén, hol a napfény szabadon szikráztathatta ezüst agancsát. Melegbarna
tekintete üldözőjén pihent, mintha várná őt.
Borza nem is késlekedett. Lassan elővonta tokjából kését, alacsonyabbra
görbedt, hogy kevésbé veszélyesnek lássék, majd megindult a gím felé. Nem hitte
igazán, hogy a szarvas bevárja őt, de így történt. A gím oldalán néha meg-megrándult
a bőr, fekete orrából forró lég csapott ki – s nem mozdult. Borza két lépésig
lassan közelített, s aztán hatalmas ugrással rávetette magát az állatra. Nem
tudta volna azonban puszta lendülettel feldönteni, ha a szarvas önként meg nem
roggyantja karcsú térdét. Borza emelte a kést…
– Bátyám! – szólalt meg
ekkor az ezüst agancsos. A vadásznak mozdulata szakadt. – Beszélnem kell
álomlelkeddel, bátyám! Engedj szólni.
Borza engedte volna.
Csakhogy ekkor háta mögött a bukott ló iszonyú félelmében felnyerített. A
vadász ismerte az állatok minden hangját, s tudta: a hátas halálba távozva
búcsúzik így. Megfordult fektében, de máris elkésett. Lova kiontott belsőségei
szennyezték be a fát, amin átbukott. Borza fölött pedig óriás medve imbolygott
két oszlopos lábán, bíborparázsként izzó szemmel. Mancsa átsüvített a levegőn,
s úgy repítette félre a vadászt, mint ahogy gyermek fújja szerte a kutyatej
pihéit.
A medve nem Borzát akarta, ő csupán az útjában volt. A vadon barna
óriása teljes súlyával a földön heverő szarvasra dőlt, s karmai őrjöngve
szabdalták szét az ezüstagancsost…
…kinek halálát látva Borza
kiáltva riadt meg a Vérkő partján. Melle zihált, szeme iszonyú álmával telve
rebbent, de körötte békés volt az erdő. Sietve kapta magát, hogy jurtájukba
rohanva elmondja utazását anyjának, Lélnek. Mire azonban a faluba ért, a
rémséges képek gyermekded ijedelemmé halványodtak, s mikor Borza meghajolva a
jurtába lépett, már nem tudta szóra nyitni ajkát.
– Holt lelket láttál, fiam?
– kérdezte Lél, miközben rossz álomba merült lányának, Semlyének szép haját
fésülte. – Fehér az arcod, mint Holdúr ábrázata.
Borza csak megrázta fejét,
majd leült húga mellé, s megfogta annak hideg kezét.
* *
Lél alig vonta magára a
takarót, máris érezte az álom puha karjának ölelését. Azért még jó asszonyként
odaügyelt a jurta közepén apró lángokat vető őrtűzre. A gyönge fényben látta
fiát, Borzát, s szegény leánykáját, Semlyét. Mellette ura, Ursur másik oldalára
fordult, esetlen szavakat mordulva holmi elkeveredett íjhúrokról.
Vége a munkától terhelt
napnak, lehet immár pihenni. Lél lehunyta szemét…
…s már nyitotta is azt, bár a lombokon átcsillanó napfény könnyet csalt
belé. De épp úgy könnyet csalt szemébe a kacagás is, hisz körülötte az
asszonytársak szája be nem állt. Egymást lefőzve mesélték, hogy az ő „nagy,
komoly” férjeik időnként mennyire „ostobácska kisfiúk”. Főleg, ha több kumiszt
pusztítanak, mint ildomos.
– Az én bolondos Burjám fogta a fiacskánk fakardját, s azzal indult
volna küzdeni. Hála Lélekúrnak, már az itatónál a ganéjba hasalt, s ott is
aludt pirkadatig.
Újra kacagás töltötte be
a lombok alját, elnyomva még a Vérkő locsogását is. Mert ott térdepeltek a nők,
hol a folyó kanyarodott, s öblének csendes vizében mosták ruháikat. Lél jobbján
egyre fogyott a jurtából előcipelt szennyes, balján pedig növekedett a tiszta
göncök halma. Valaki az asszonyok közül énekelni kezdett, mert épp nem akadt új
történet a „böhöm”, de szeretett férfiakról. A dalt sorra felvették más, jó
hangú asszonyok is.
Lél két keze váratlan megakadt mozdulat közben. Épp az utolsó ruhát
vette fel, s csak most látta meg, hogy érkezéskor szennyesét mire tette. Öreg,
mohos farönk volt az, melynek testébe itt-ott már mélyen belemart a korhadás.
Nem lehetett nagyobb egy három tavaszt megélt gyermeknél, s félig beleágyazódott
a part puha talajába. Lél nem értette, miért borzolja lelkét a rönk látványa,
de mellére a bánat sziklája hengeredett. Az asszonyok dala messze sodródott
tőle, mintha sűrű ködfalon túl szólna tovább. S ekkor a mohos rönk szavakat
küldött Lél felé:
– Én vagyok, anyám!
Az asszony ugrott volna,
de a félelem béklyózta tagjait. Nem volt jelen, mikor Semlye, az ő szemefénye
lezuhant a partoldalról, de később társnői mesélték, hogy a bajnak egy
alattomosan billenő rönk volt az oka.
Csak ez a rönk lehetett!
– Figyelj a szavamra, anyám, mert tudnod kell…
Váratlan eloszlott a
süket köd, ami távol tartotta Léltől az asszonyok dalát. Fülébe hasítottak a
hangok, de mindjárt el is hallgattak, hogy helyükbe rikácsoló jajveszékelés
törjön.
– Lél, aranyvirág, te szegény! – a falu irányából folyóhoz futó
ösvényen ismeretlen vénasszony trappolt. Két szárazkóró karját az égre rázta,
rongyai szárnyakként lebbentek csontsovány alakja körül. Vénségtől szürkült
haja őrültek módján kusza volt, ráncai vadonjában eszelős, bíborparázs tekintet
villogott.
– Lél, a férjed…! Lél, a
fiad…! – üvöltötte fogatlan szájával a banya, s lerohant a meredek partoldalon.
– Szikra pattant a tűzhelyedről, és a jurtátok hamarabb kapott lángra, mint
ahogy a kancából kicsusszan a csikaja!
Lél érezte, amint egész
teste megdermed a rémülettől. Semlye tehetetlen, rossz álomban hever a
jurtában!
– Családod emberei látták a bajt, szegény Lél – hörgött az ismeretlen
vénasszony. Ahogy előadta, mi történt, körötte néhány nő félelmében nyüszíteni
kezdett. – Előbb Ursur rontott be a jurtába, de ki nem jött. Aztán fiad, Borza
merítkezett a füstbe, hogy apját, és kishúgát mentse, de… Jaj, árva Lél! A
jurtátok önmagába roskadt, s a lángok élve senkit ki nem adtak!
Lél dermedtsége elmúlt.
Talpra ugrott, és asszonytársaitól kísérve rohant a falu felé.
A Vérkő partja hirtelen
elcsendesült. Nem maradt ott más, csupán a bíborparázs tekintetű vénasszony. Ő
akkor lehajolt, s medvéhez illő erővel kiemelte földágyából a mohos rönköt.
– Te átkozott! – súgta a
korhadó. A banya azonban ügyet sem vetett a szavára. Kacsos kezével lendítette
a rönköt, ami tehetetlen repült a folyó közepéig, s ott nagyot csobbanva
megmerült, hogy azután a felszínre törve elbucskázzon a vadon mélyére.
Közben az asszonyok
elérték a falut, de szemüket már az erdőszélen könnyesre marta a keserű füst.
Lél könnyei is hulltak, amint bokáig gázolt egykori otthona, s családja forró
hamvaiban. Majd térdre esett ott, hol Semlye fekhelyét sejtette, és mérgező
füstöt nyelve Égiúr után…
…kiáltva riadt meg fekhelyén.
Melle zihált, testét ragacsos verejték borította. Megtapintotta Ursur hátát,
majd a hunyó parázs fényében Semlye, és Borza békésen szunnyadó alakját
szemlélte. Lél asszonyi szíve lassan nyugodott csak meg, de pirkadatig már
szemernyit sem tudott aludni.
Ursur negyvenkét tavaszt
látott már rügybe borulni, nem számított hát fiatal férfinak. S bár egész életében
apja, és öregapja keserves mesterségét, az íjkészítést űzte, mégis sikerült
annyi bölcsességet magába szívnia, hogy megérezze mások lelkének rezdülését.
Ebben nagy segítségére volt gondosan titkolt testi hibája: bal lábán egy ujjal több sarjadzott, mint szokás. Hogy
mégsem vált belőle sámán, azt apjának köszönhette, aki emberi életet akart
fiára hagyni. Eltitkolta tehát a csecsemő Ursus hatodik lábujját, ezzel
megszabadítva őt a révülők kemény, gyorsan elpergő létezésétől.
A képesség azonban ott lapult Ursurban kibontatlan, de elevenen.
Mikor Fényesúr elrejtezett a
szemhatár alá, s a jurták körül csak a kutyák őrző csaholása szállt, Ursurban
nyugtalanság rebbent. A vacsorát már elköltötték, Borza aludni tért, Lél pedig
ölébe véve Semlye fejét, halkan dúdolt, önmaga testét, s így a lányt is
ringatva. Az íjkészítő nem tudott fekhelyére térni. Felkelt hát, s elhagyta a
jurtát. Ezüstúr korongja teljességében ragyogott az ég fekete bársonyán,
megvakítva a csillagok sziporkáit. Az erdő mélyén farkas kiáltott szívszaggató
fájdalommal, mire a karámban álló lovak horkantva rázták szép fejüket.
Ursur lábát ismeretlen erő
mozdította. Mennie kellett, ki a jurták közül. Az őrtüzek mellett gubbasztó
vadászok csodálkozva köszöntötték az íjkészítőt, de az csak némán ment tovább,
mint akit a telihold babonája érintett. Ursur csak a Vérkő partján érezte azt,
hogy lábának immár nem kell lépnie. Épp ott állt meg, hol három tavasszal
korábban Semlye homloka az átokverte kővel találkozott, s hová most Ezüstúr
hideg fényét küldte a lombok résén át.
Ursur tudta már, mit akar
tenni. Leült a sziklára, közvetlen a folyó partján, s lábát maga alá
hajlította. Eztán két kezét ölébe nyugtatta, lehunyta szemét, és zengő
torokhangon dallamot keltett melléből. Nem tett életében ilyet eddig, csupán
kétszer. Elsőként apja halála után; mert épp távol volt a jurtától, mikor az
öreg szabadlelke távozott a testéből, s ő így nem búcsúzhatott el tőle illően.
Éber álomba merült tehát, hogy lapuló sámáni képességét használva apja után
eredhessen, utolsó szót váltva vele.
Másodszor a még szinte
gyereklány Lél után küldte álomlelkét, mert esetlen kölyökként ébren nem
merészelte megvallani neki szerelmét. Másnap a lányka szótlan mosollyal
megfogta az ifjan is már családfőnek számító Ursur kezét, így jelezve, hogy
emlékszik álombéli kérőjére, és hajlandósága eleven.
Ursur saját zengő torkának
dallamán sodródott a szellemvilág felé. Még érezte ülepén a szikla keménységét,
de álomlelke már elszakadt testétől, és…
…napfényes erdő legmélyén kutatott egyenes, hajlékony, nyílvesszőnek jó
gallyak után. Előbb tekintete vándorolt a bokrok között, majd két keze fürgén,
gyakorlottan vágta le a vékony vesszőket. Soha el nem mulasztotta, hogy a
növény ajándékát könnyű érintéssel megköszönje.
A sziklán ülő íjkészítő
elmosolyodott. Hát mit is álmodhatna, ha nem épp a mesterségével kapcsolatos
dolgot.
Ursur álomlelke egyre beljebb hatolt a vadonba, amit csak itt-ott
szakított meg néhány lépésnyi tisztás. Azután meglátta a nyulat. Vadászok
ámulatát kiváltóan hatalmas állat volt, ezüstszürke bundája selymes és tömött,
két füle nyugtalanul remegő. Hátsó lábát lökve szökkent néhányat, de nyomban
pamacsos farkára ült, s egyenest az íjkészítő felé szimatolt.
A folyóparton révülő
sejtette: „Az álomutazásban felbukkanó állat útmutatás, amit követni érdemes.”
Engedte hát, hogy álomlelkében elhatalmasodjon a vadászösztön.
Ursur az oldalán függő
bőrzsákba csúsztatta a három gallyat, miket az imént metszett le. Minden
mozdulata lassú volt, nehogy elriassza a nyulat. Meggörbedt testtel lépett,
hangtalan közelített. A nyúl látta őt, s bár el nem futott, megint szökkent
néhányat, hogy azután a szelet szimatolja. Így ment ez Ursur, és remélt
zsákmánya között jó darabig. A távolság mindig épp annyi volt közöttük, hogy
Ursurból ne vesszen ki a remény, a nyúl viszont biztonságban érezhesse magát.
Az íjkészítőt hirtelen
szorongás fogta el. Körbe pillantott, majd a lombok, s az ég felé nézett. Már
nyoma sem volt a napfénynek, ami álma elejét beragyogta. Odafönn vörös hasú,
rémítő felhők görögtek, félhomály telepedett az erdőre, s fullasztó szélcsend.
A zajok is rejteztek. Ursurt hirtelen vágy fogta el, hogy nagyot kiáltson,
megtörve a süket csöndet.
A parton éberen álmodó
férfi arcáról elpárállott a mosoly. Rejtett ösztönei súgták, hogy most figyelmesnek
kell lennie, s nem feledheti semmiképp: álmot lát!
A nyúl ugrott még kettőt,
majd megállt tölgy tövébe vájt ürege előtt. Az íjkészítő látta, mennyire
nyugtalan az állat, s ebből merítette a reményt, hogy zsákmánya hibázni fog.
Bal térdét roggyantva oldalról kerítette a nyulat, s már-már elszánta magát a
hirtelen mozdulatra, amivel bundán markolhatja a prédát, mikor az állat
megszólalt.
– Üdvözöllek, apám. A lányod vagyok, Semlye!
A sziklán halkan daloló
férfit ekkor csupán egyetlen ökörnyál vastagsága választotta el attól, hogy
megfeledkezzen álom és valóság különbségéről. Soha nem tekintette egyiket sem
kevesebbnek a másiknál, a tudást
mégis őriznie kellett. Ha nem teszi, elsodorja az álma, s ő kiszolgáltatottá
válik, míg fel nem ébred… Ha felébred valaha.
– Beszélnem kell veled,
apám, ahogy beszélni próbáltam korábban Borzával, a bátyámmal, és Léllel, az
anyámmal – folytatta sietve a nyúl. Ursur meredten bámult a bűbájos állatra, s
annak tekintetében valóban a lányára ismert.
– Hallgatlak, Semlye – mondta,
s visszavonta vadászó kezét.
– Nem volt véletlen, és
nem is az istenek kegyetlen rendelése, hogy három tavasz előtt rossz álomba
zuhantam – mondta a nyúl remegve. – Az a mohos farönk, ami kibillent a lábam
alól, meg se rezzent volna a súlyomtól, ha…
A bokrok ekkor
szétvágódtak, s árnyukból óriás termetű, bíborparázs tekintetű farkas rontott
elő. Hátán a szőr felmeredt, nyálzó agyarai közül hörgés gördült elő. Ursur
rémületében majd’ hanyatt esett. Sem álomban, sem a valóságban nem volt ő
vadász, hát nem is szégyellte rettegését. A farkas várakozón nézett rá, de
mikor látta, hogy az íjkészítő bénult a félelemtől, a nyúl felé ugrott.
– Álom! Ez álom, ne
feledd! – szakadt a kiáltás a Vérkő partján révülő torkából.
Ursur mégis gyorsabb
volt, mint az ordasféreg. Fülén ragadta meg a nyulat, s azon mozdulattal ingébe
rejtette a vinnyogó állatot. Azután szökkent, futott a farkas elől.
– Urald az álmod! Senkié
az, csak a tiéd! – zúgta torokhangján, a vízparton ülő férfi.
Az ordasféreg dühtől
veszve eredt a menekülők nyomába. Ursur erősen szorította melléhez a nyulat,
kinek remegését még most is érezte. Tudta jól: el kell távolodnia a farkastól,
hogy aztán végbe vihesse tervét. Összpontosított hát, s nem is hiába: útjából
kitértek a fák, bokrok, gyökerek, mögötte viszont tüskefal nőtt, alattomos árok
nyílt meg, és éles peremű kövek teremtek.
Elmaradt az ordasféreg lihegése, de nem tűnt végleg a múltba. A
szörnyeteg hátránya csupán a meghökkenés miatt nőtt. A tüskefalon áttört, az
árkot keresztül ugrotta, s az éles peremű kövek egyetlen mordulására
visszabújtak a földbe.
Ursur érezte, hogy eljött az utolsó pillanat, mikor még cselekedhet.
Tisztást álmodott, és átfutva azon, a túlsó fáknál megtorpant, majd a farkas
felé fordult. Kinyújtotta jobbját, amiben hirtelen megjelent Sebes; a legjobb
íj, amit valaha is készített. Baljával az oldalán függő bőrzsákhoz nyúlt, s
mire a metszett gallyat a húrra illesztette, az már bronzhegyű nyílvesszővé
lett.
A farkas későn hökkent, már nem maradt ideje oldalra ugrani. Szépen zúgott
Ursur vesszeje, s hangosan reccsent a húsba, koppant a csonton. Az ordasféreg
felvonyított, agyarával a bal vállából meredő nyílvessző felé kapott… Majd
eltűnt, mint ki soha nem is volt jelen az íjkészítő álmában.
Ursur leguggolt a mezőn, s ingéből kiemelte a még mindig remegő nyulat.
– Most beszélj hozzám, lányom! Senki meg nem zavarhatja közös álmunkat…
Ezüstúr bölcsen átengedte
helyét a pirkadatnak, mikor a folyó partján Ursur felnyitotta szemét. Bárki
nézett volna akkor rá, biztosan elhűl a gyilkos indulattól, ami az íjkészítő
mester tekintetében lobogott.
* * * *
Némán vonultak elő, csupán a
lépteik dobogtak a keményre, fűtelenre taposott földön. Jöttek minden irányból,
a jurták mélyéről, a karámoktól, az itatók felől. Megduzzadt folyó cseppjeiként
áradtak, épp oly megállíthatatlanul, mint a medrét elhagyó áradat. Tekintetük,
arcuk a harag sötét felhője mögé rejtezett.
Ursur és családja vezette
őket. Amint az íjkészítő megtért pirkadatkor a szellemvilágból, rögvest a
faluba ment, és embertől emberig, családfőtől családfőig vitte szavát. Mostanra
nem akadt egy sem a faluban, aki át ne vette volna a férfi gyászát, és dühét.
Az emberár körbefolyta a lókoponyákkal, madárcsontokkal, és tollakkal
díszített-védett jurtát. Akkor a férfiak óvatosan letették Semlyét, kit kólyára
fektetve húztak idáig, s fél lépést hátráltak, hogy teret engedjenek az
íjkészítő családjának. Legelöl Ursur vetette meg a lábát, jobbján fia, Borza
állt, mögöttük Lél várakozott. Annyi ideig nézték a jurta ajtaját fedő bőrt,
míg a falu felett átröppenhetett egy sas. Ekkor Ursur kiengedte haragtól dörgő
hangját.
– Előgyere Méndel sámán,
mert néped látni akar!
Csönd volt, és történés
semmi.
– Lépj ki jurtád hazug
homályából az igazság napfényére, vagy vadászaink mennek be érted!
A jurta nehéz takarója úgy
csapódott félre, mintha bentről vihar taszítaná. A szikrázó napfény nem tudott
behatolni a homályba, de szükség sem volt rá, mert Méndel előlépett. A sámán
ruháján bántón csendült össze a számtalan varrott dísz, érme, csont, és kavics.
Jobbjában szorongatta kerek dobját, melynek bőrén a festett Méndel szárnyalt a
szellemvilág állatlelkei között.
– Mit kíván tőlem a
nemzettség, akit nélkülem ízekre tépnének a démonok, és megrohasztanának a
betegség rossz szelei?
Az emberek tömegében
bizonytalan suttogás kelt. Ursur azonban a sámán bal vállára mutatott, amit
ügyetlenül tekert, átvérzett kötés takart.
– Hol szereztél sebet
magadnak, Méndel?
– A szellemvilágban jártam,
eltévedt lelket kergettem, mikor…
– Hazudsz, sámán! –
ordította türelmét veszítve Ursur. – Való igaz, hogy sebed a szellemvilágban
kaptad, de az én nyilam ütötte azt, mikor a lányom lelkére törtél ordasféreg
alakjában.
A sámán látta a körben állók
arcán, s érezte a lelkükben is, hogy kár minden szóért. Mint aki évekig tartó
kőhordásban végül feladja, térdére rogyott, s a port bámulta.
– Álmot látott a családom –
folytatta Ursur, s hangjában a regélők zöngése jelent meg. – Elsőnek Borza
álomlelke találkozott Semlyével. A lány szarvas alakjában mondta volna az
igazságot, de te bíborparázs tekintetű medveként széttépted őt.
Méndel kezéből kifordult a
dob kereke.
– Másodszor Lélt látogatta
meg a lány. Mohos farönkbe bújt Semlye álomlelke, de te, banyának mutatva magad
a vízbe vetetted a lányomat.
Méndel kötése alól friss vér
szivárgott elő.
– Harmadszor azonban én
magam merültem álomba, varázsdallal segítve utamat. Mert ugyan íjkészítés a
mesterségem, Lélekúr belém is cseppentett valamicskét a tudományosságból.
Ráleltem szegény lányom tévelygő álomlelkére, ami nyúl alakját öltötte. Te ismét
megjelentél, hogy farkasagyarral tépd szét őt, de az íjam megállított.
– Így volt – vetette fel
fejét váratlanul Méndel. A nemzettség asszonyai, gyermekei közül sokan rémülve
hőköltek hátra, mert a sámán szeme bíborparázs fényben izzott. – Kérdezzétek azt
is, miért tettem! Három tavasszal előbb kínzó vágy költözött a szívembe lányod
iránt. Semlye azonban kikacagott; nem akart gyorsan elfogyó sámán asszonyává
lenni. Meglestem hát fürdőzés közben, s úgy intéztem, hogy lába alól
kiforduljon a mohos farönk, a mélyben pedig várja homlokát a kő.
– Lányom elmondta
aljasságodat – bólintott komoran Ursur. – Rossz álomba zártad őt, nem engedve,
hogy szabadlelke visszatérjen a testébe. S három éven át látogattad a
szellemvilágban, mintha az asszonyod volna.
– Három éven át boldog
voltam – nyögte Méndel. – Most azonban Semlye megtalálta a módját, hogy
családja álmaiba lépjen. Rég éreztem rajtad, Ursur, hogy erőd van, s
gondolhattam volna, hogy a lányodnak is jutott belőle.
Ursur előre lépett, s
lélegzetnyi közelből beszélt a sámán arcába.
– Add vissza a lányomat!
Méndel előbb mondott volna
valamit, azután mégsem tette. Teste, pillantása, sípoló tüdeje mind végtelen
fáradtságról árulkodtak. Ép kezével ruhája mélyébe kotort, s féltenyérnyi,
agyagból égetett amulettet vont elő.
– Segíts a lányhoz, vagy őt
hozzátok elém – mondta. Az utóbbi történt, mert senki nem akarta érinteni a
sámánt. Méndel Semlye homlokához, melléhez, hasához vitte az amulettet, közben
dalt dúdolt. Majd felnyitotta szemét, az agyagkorongot az alvó lány orra fölé
tartotta, s Ursurnak szólt: – Ragadd meg te is, hogy elroppantsuk.
Az íjkészítő két ujja közé
szorította a korong felé eső részét. Méndel mozdított a csuklóján, az amulett
halk reccsenéssel kettétört. Belsejéből aranypor légies szemcséi áradtak ki,
amiket Semlye nyomban beszippantott. A lány testén könnyű remegés futott át,
dereka megfeszült, melle kapkodva hullámzott – s felnyitotta szemét. Első
mosolyával anyját köszöntötte, majd Borzát, aki segített neki felkelni a
kólyáról, és legvégül apja nyakába fúrta boldogságtól könnyes arcát.
Lélekúr villáma ekkor
sújtott le a felhőtlen égből. Méndelt találta meg a tömeg közepén, de őt sem
égette porrá. A sámán sikoltott, majd hangtalan Semlye iménti helyére, a
kólyára hanyatlott. Arcát a rossz álom felhője árnyékolta be.
Mondják: álomlelkünk néha
rémítő, sötét vadonba téved, hol tüskék marnak, ágak csapnak, és farkashangon
vonyít a szél. Ha időben fel nem ébredünk, megpillantunk egy alakot, kit mohos
farönkhöz kötöztek téphetetlenül, s kinek testét hol medve, hol karmos ujjú
banya, hol pedig ordasféreg agyara marcangol…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése