Lehet a
szerkesztő is elfogult. Ha nem, akkor is az leszek : o) Szabó Imola Julianna
ugyanis a kedvenc mesémre, a Vadhattyúkra írt és rajzolt egy csodát.
Szeressétek, így hétindítónak!
(Móninak)
Sárga folyókon viszlek, míg áttetsző és halk
leszek. Akár a folyam. Innen már a bogarak héja is porrá fénylik. Tavasz vagy
talán nyár van. Ajtókon suhan a suttogás, magával visz, hogy ígéret legyen a nappal.
Nem félek már eltűnni. Csendesen belezuhanni a szárnyba, ami sosem illik rám.
Kék leszek a távolodásban, tenger leszel, ahogy apad a közelség.
Éjjelre mind árnyakká hülünk. Idegenné
szelídülnek a fellegek a torony homlokánál. Nem nő belőlünk új élet, a régi is
eliramlik a hegyoldal púpjain.
Szeretnélek megtartani, mint fákat a föld. De
amit idő szült, annak mennie kell egyszer: tájon, folyókon, házakon túlra.
Hívja egy másik évszak könnyű ringása, mint egy öl.
Sárga arcommal temetlek, hogy sose felejtsek.
Lassan pereg, ami szabad. Fénylik ami az égre költözött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése