Németh Eszter: Kikötői legenda

Németh Eszter elengedésről szóló kikötői legendájához Szabó Imola készített különleges grafikát.

Az elengedés még a kikötői szélben sem egyszerű. Megszaglászta a földet, ami vérporos és szívzúzalékosnak hatott az érzékeny rókaorrban. Nyoma marad minden búcsúzásnak, legyen szomorú vagy víg. A következő pillanatban nagyot tüsszentett, és sokkal nagyobb érdeklődéssel bámulta a kikötői szobor talapzatát. Pontosabban a csak talapzatot, mert a szobor, az nem állt a helyén. A róka sehogy sem értette a dolgot, hát hiszen tegnap éjjel, amikor először járt arra – akkor még külföldi róka volt ugyanis – még volt ott egy szobor.

Kifejezetten emlékezett rá, pontosabban az orra emlékezett rá, a könnyű rózsa és levendulaillatra. Most a talapzatra csak a por illata tapadt, a többi eltűnt. Eleredt az eső. A róka felfedezte, hogy a talapzat aljában van egy hasadék, amibe pont befér. Belül a hasadék nagyobb lett. Elhagytottság szaga volt, de hamarosan meleg, élő, lüktető rókaszaga lett. A zuhogó eső már nem zavarta.  Néha még a száműzött, hontalan rókák is hazatalálnak.
Másnap reggelre a szobor megint ott állt a talapzatán, az emberek pillantást sem vetettek a lobogó köpenyű, csuklyás alakra. Megszokták, hiszen minden kikötőben áll egy szobor, aki a várakozókat és búcsúzókat szimbolizálja. Ügyet sem vetettek rá, saját magukkal voltak elfoglalva, az érkezés idegőrlő perceivel, esetleg a búcsú és elengedés keserű vagy épp örömteli pillanataival. Érzelmek tucatjai lobogtak a szélben, néha cérnával, néha hajólánccal kötve a tulajdonosaikhoz.

Ki ügyelt volna hát arra, hogy a csuklyás, köpenyes szobor most egy szép metszésű női arcot rejt, aminek a szája sarkában gyengéd mosoly, a kezében fémmarkolat, tekintete a végtelenen függésből a szobor előtt állóra pillant. Egy kislányra.

Ő állt csak meg. Egyedül volt, olyan volt, mint egy illúzió. A róka kidugta az orrát a talapzat kövei közül. A kislány odaguggolt mellé.

–Te látsz engem? – kérdezte a rókától.

– Persze, hogy látlak, pontosabban érezlek. Az orrommal.

– Vak vagy – konstatálta a gyerek.

– De többet látok, mint... 

– Ugyan, kérlek, ne gyere nekem a közhelyekkel. A vak rókák hamar éhen halnak.

− Mondanám, hogy hozz enni... – hajtotta le a fejét a róka. – De tudom, hogy nem tudsz.

− Valóban nem. Még. De majd beszélek vele és akkor elhoz, amikor már lehet. – a gyermek a szép metszésű arcra nézett. A szobor mintha bólintott volna.

− Fel fog mutatni a tengernek – válaszolta a róka. – Ugyanolyan a szagod, mint az övék. Hamarosan véget ér a várakozásod...

A róka megnevezte a kislányt.

−Te tudod a nevem?

− Mióta hazaértem, mindent tudok.

− Elmeséled nekem a kikötő történetét?

− Gyere vissza este, mikor már engem sem látnak, és elmondom. De ne túl korán. Vadásznom is kell.

Este újra ott volt a kislány. Igazából csak megjelent, talán a sötét tette, talán a fény hiánya vagy talán a szobor (más volt, mint a délelőtti) jelenléte, de sokkal jobban jelen volt. A róka álmosan, teli pocakkal bújt elő.

− Látom, hatással van rád, hogy megérkezett.

− Itt van? – döbbent meg a kislány. A róka, torokhangú, kacagó ugatása verte szét a csendet.

− Milyen naiv is vagy még! Igen, itt van. Nézd ott áll.

A kislány a szoborra nézett. A köpeny érce még mindig a folyton fújó kikötői szél lobogását imitálta. De határozottan más volt az alak a csuklya és a köpeny alatt. A borzas hajú alak a kezét is másképp tartotta, kicsit előredőlt, bár a keze ugyanúgy a fémmarkolatra fonódott. Az egyenes tartás és a mélyen ülő, fáradtan is éles, metsző tekintet még a csuklya és a szemüveg mögött is látható volt a kislány számára. Finoman megérintette a a köpenyt, a körvonalai megint élesebbek lettek.

− Dehát, hogy lehet ez?

− Na figyelj! – a róka mesélni kezdett, de ahogy ott ült, a vak, távolba néző, minden látó szemével, már nem róka volt.

Az elmúlt korok mesemondói, erdők közepében lakó öreganyái és öregapái suhantak el a tekintete mögött. Látta az ördög három aranyhajszálát,  legnagyobb és középső fiak bukását, tündéreket, királylányokat. A próbákat kiálló legényeket és a leányokat, legyenek bármiféle rendűek és rangúak, akik önmagukért és a szerelemért túléltek bármely próbát, hogy felnőtté válva, egyenrangúként léphessenek a valóságba.

Volt valaha a tenger partján egy magányos kőszikla. Ostromolta a tenger, a nap, a hideg, az eső, szökőár, idő, istenverése. Semmi, de semmi nem fogott rajta.

Volt valaha, az idők kezdetén egy férfi. Amikor abba a korba ért, szerették a lányok, nők, de a szíve mélyéhez utat egy sem talált. Mikor elcsüggedt, kiment a tengerhez a szikla tövébe ült. És várt. Sok idő telt el, sokszor lett úrrá rajta a csüggedség, hogy nem és nem találja, hiába keresi azt, aki a szíve mélyéhez utat talál. Egy nap rátette a kezét a sziklára, ahelyett, hogy leült volna. Halkan magában megfogadta. „Olyan leszek, mint ez a kőszikla. Állok a vártán. Ha eljön, készen legyek. Ha meghalok, ide temessenek, s legyek a szikla része. Az idő nem koptatja, szél, nap, víz nem bántja. Gyarapítsa hát majd a szívem haló poromban.”

Volt valaha, az idők kezdetén egy nő. Sokan szerették, de a szíve mélyéhez utat csak a gyermekek találtak. Mikor nehéz lett a szíve a sok benne gyülemlő szeretettől, kiment a tengerhez, a szikla tövéhez  ült, s a sós könnyeivel kifolyt a fölösleg a szívéből, bele a tengerbe. A szikla tartotta a hátát. Egy nap a kezét a sziklára tette, se a szívéből, se a szeméből nem patakozott akkor semmi. Azt gondolta: „Olyan leszek, mint ez a kőszikla. Állok a vártán. Ha eljön, készen legyek. Ha meghalok, ide temessenek, s legyek a szikla része. Az idő nem koptatja, szél, nap, víz nem bántja. Gyarapítsa hát majd a szívem haló poromban.”

Volt valaha az idők kezdetén egy kislány. Olyan volt, mint egy illúzió. Egy napon, amikor a tenger szélén álló kősziklát balról egy férfikéz, jobbról egy női kéz érintette, körvonalakat kapott. Olyan lett, mint a kőszikla, szívmélyből erős, szeretetből végtelen.

Volt valaha egy kőszikla, egy napon fejfa lett, két ember fejfája, s egy lány könnye mosta szoborrá. Attól a naptól fogva a szobrot ostromolta a tenger, a nap, a hideg, az eső, szökőár, idő, istenverése. Semmi, de semmi nem fogott rajta. Csak a vártán álló emberek szíve mélye és végtelen szeretete változtatta képmásukra a köpeny alatt egy–egy napra az alakokat. Mindegy, hol voltak a világban, ha két kéz egyszerre érintette meg ugyanazt a végtelent, a köpeny alatt egy napon belül mind a kettejük alakja megjelent.

Így van ez gyermekem. Okulj belőle!

− És én? Hogy kerülök én ide? – kérdezte a kislány, még egyszer jól megnézve a köpeny alatti férfi arcát. A távolba néző, okos szempár a kislányra pillantott.

− Azóta néha előfordul, hogy azok a kezek egyszerre dobbanó szívvel érintik meg a végtelent. Ilyenkor a kőszikla tövében megjelenik egy–egy gyermek. Hol lányka, hol fiúcska. Néha ellobbannak, néha egyre erőteljesebb lesz a jelenlétük, míg végül megszületnek.

− Akkor ő... – a kislány figyelmesen szemlélte a köpeny alatti arcot, a róka pedig a vackába húzódott.

Hirtelen zaj hallatszott. Valaki elejtett egy telefont. A képernyő világító fényében tisztán látszó arctól a kislány összerezzent, aztán a szoborra nézett. Nem volt ott semmi tévedés. A szobor kőarca az egyre jobban körvonalazódó kislányra mosolygott. A képernyőfényben látszó arc pedig a telefonra, és az azon ugráló kis pontokra, mellette a finom, szép metszésű női arcra.

Volt valaha, az idők kezdetén egy róka. Olyan volt, mint egy illúzió. Szavak szövődtek köré az idők hajnalán és néha életre kel. Kilép a mesékből, hogy mások meséi is valóra válhassanak.