Németh Eszter: Alig-Pötty 1.0

Egy alig pöttynyi mese Németh Esztertől, és egy picike grafika hozzá, Egri Mónikától.

Egyszer volt, hol nem volt, na, pontosan ebben a Holnemvoltban találtatott a Teljesen Normális Királyság. A Teljesen Normális Királyságnak volt egy Teljesen Normális Királya meg egy Teljesen Normális Királynéja. Meg alattvalóik is voltak, a földeken termés, erdőn-mezőn vadak s halak, s mi szem-szájnak ingere, még Arany János is odajárt ihletért, ha a normalitásról akart írni.

Nem túl meglepő módon a Teljesen Normális Királyságnak teljesen normális napjai voltak, szokványos napirenddel, reggelire kávé meg müzli, esetleg vajas pirítós, aki nagyon lázadó hangulatban volt, az kenhetett a pirítósára narancsdzsemet. A leglázadóbbak meg málnát. A legesleglázadóbbak pedig édesparadicsom-lekvárt.

A felnőttek szépen eljártak dolgozni: az irodisták az irodába, a gazda a földekre meg az istállókba, a festők a műhelybe szép színes festékekkel csendéleteket festeni. Az írók meg otthon maradtak, sálat tekertek a nyakuk köré, és szokványos műveket írtak, furcsa, felfoghatatlanul különös eseményekről, amiket senki nem értett, de a Teljesen Normális Királyság Teljesen Normális Udvari (és udvaron kívüli) Kritikusai jókat vitatkoztak rajtuk.

 A gyerekek szokványos időben jártak iskolába, szokványosan tanultak, mindig mindenki közepest kapott, nem volt ebben sem semmi kirívó. Illetve volt. Nagyon is volt. A királyi párnak ugyanis nem volt gyereke, akit iskolába küldhetett volna. Igaz, ami igaz, a Teljesen Normális Királyné átlagosan sóhajtozott és pityergett, hogy neki ugyan miért nincs gyereke. Semmi kirívó nem volt a viselkedésében, se ébenfa, se hó, se vér. Az egyetlen kirívó az volt, amikor Teljesen Normális Őfelsége egy nap valahogy mégis elunta a sóhajtozást, a finom eleganciájú bájjal felitatott csipkezsebkendőnyi könnyeket és… hát, mit szépítsük, az asztalra csapott, csak úgy ugráltak a finom metszésű, ólomkristály talpas poharak.

– Adta teremtette, a fűzfán fütyülő, rézrigó hollótollú varjúkárogását neki! Hát miért, hogy nem lehet nekem királyi gyermekem, hacsak egy pöttöm pöttyöcskényi is?!

Ahogy pedig az már a teljesen normális mesékben lenni szokott, alig telt bele kilenc hónap, a Teljesen Normális Királyság Teljesen Normális Királyi Párjának gyermeke születetett. Lett is nagy öröm, azaz lett volna, ha a lányka (mert ráadásul még lány is volt a szerencsétlen, semmi trónörökös, helyre kis hercegecske) nagyobb lett volna a gombostű fejénél. De nem volt.

Majd megnő, legyintettek a Teljesen Normális Alattvalók, akiket titokban mulattatott, hogy a királyi pár végre cseppet sem hat normálisnak. De bizony a királykisasszony nem nőtt meg!

Eleinte kicsi, rózsaszín, gombostűfejnyi kislány volt, aki folyton elveszett. Be is tiltották rögvest a szénakazlakat az egész királyságban. Aztán a szénaboglyákat. Végül a szénapadlást is.

Igaz, ez nem zavart senkit, csak a jószágok ropogtatták óvatosabban az illatos eledelt, hogy a pici rózsaszín, szalagos-loknis királykisasszony még idejében kiugorhasson, ha beleveszett volna a nyalábba. Meg a szerelmesek köhécseltek kicsit hangosabban a suttogások és csókok előtt, s zuhantak lassított felvételben a szénapadlás ölelésébe. A vándorlegényeket meg nemigen érdekelte a rózsaszín pöttylány, beledőltek a szénába, s már húzták is a lóbőrt, horkoltak hangosan.

De persze nem veszett az időközben Alig-Pötty névre keresztelt lányka sehova, legfőképp a szénába nem. Mondhatnánk, hogy nőtt, cseperedett, de hát csak az esze élesedett, meg a mozgása ügyesedett, mert nőni aztán nem nőtt egy fél milliméternyit sem! Hangyaháton lovagolt, légyháton szemtelenkedte végig az összes királyi tanácsülést, felolvasást.

Óriássy Ottokár király, amikor ráébredt, hogy egyszem lánya nem fog megfelelni a nevének búnak eresztette volna a fejét, ahogy ez egy Teljesen Normális Királyság Teljesen Normális Uralkodójától elvárható lenne. Ült a trónján, de a feje nem volt hajlandó ereszkedni. Sehogysem hatott rá a gravitáció. Ottokár tehát vakarni kezdte az engedetlen testrészt, az meg továbbra se vetett ügyet rá, meg mást se, mert a vetéshez inkább kéz kell, a fej maximum ötletet vethet, aztán hogy mit arat, az egy másik kérdés. Ottokár feje tehát gondolatot és ötletet vetett, miközben a keze szorgalmasan szántotta az üstökét. De nem aratott semmit, eltekintve a néhány szem korpától, ami a vállára hullott, egyenesen a sötétkék kék zakója hajtókájára. Mikor a feje már majdnem feladta és mégis ereszkedett volna, hogy Ottokár szorgalmas horkolásba kezdhessen, megvillant a fejében a GONDOLAT. Ha ez a lány nem nő meg, akkor is férjhez kell majd adni. A férjhez adáshoz meg, ugye kérő kell.

Ottokár király nem volt különösebben okos vagy bölcs, de megvolt a magához való esze, így hamar felmérte, hogy hiába, hogy egy Teljesen Normális ország uralkodója, ha a lánya alig pöttynyi, akkor hozzá illő kérőt kell keresnie. Átballagott hát a könyvtárba, és felcsapta a titkos részlegen a Nem Normális Lények lexikonját. Lexi, azaz Alapossy Alex, a könytáros, akiről senki sem bírta eldönteni, hogy fiú vagy lány és ez folyamatos élcelődésre és találgatásra adott okot Vaskóvár lakóinak körében, ki-kilesett az újságja mögül, miközben szórakozottan vakargatta a fejét a szemüvege szárával. Teljesen egyértelmű volt, még a vak is láthatta volna, ha a fán ülő vakvarjún kívül – akiről tudvalevő, hogy nem vak – lett volna efféle a környéken, hogy Ottokárt figyeli, próbálja kitalálni mi végre böngészi olyan elmélyülten a Nem Normális Lények lexikonját. Mire Lexi teljesen begabalyította a szőke, göndör fürtjei közé a szemüvege szárát, rájött, hogy a király bizonyára Alig-Pöttynek keres kérőt. Hirtelen rántással kihúzta a hajából a szemüveget, néhány szál haja is vele jött, így fancsali képet vágott, miközben villámgyorsan keresést indított a Teljesen Normális Kereső helyett az általános keresőben.  Mellékesen pedig dobott egy üzit Alig-Pöttynek is, akinek egyébként éppen Ottokár készített egy miniatűr telekomot. Óriássy Ottokárhoz ugyanis Vaskóvár lakóinak egyöntetű véleménye szerint sokkal jobban illett volna az Órássy név, mi több a lányához, Otíliához is, akinek a termete ugyan kicsi, a kézügyessége viszont annál nagyobb volt.

Ottokár eközben kedveszegetten csapta össze a lexikont, bosszús pillantást vetve Lexire, mintha csak ő lenne az oka annak, hogy a tündérek túl furfangosak, az óriások túl együgyűek. Meg be sem fértek volna a Teljesen Normális Királyság palotájába. Hát még a Teljesen Normális Alattvalók világnézetébe!

Bár a világnézet Alig-Pötty születése óta mintha nem is lett volna már olyan merev. Némelyek szalámival ették a reggeli pirítóst. Sőt! Mézet kevertek a reggeli kávéjukba, pedig nem is voltak medvék.

A lázadás és kreativitás szelleme elsőként Tornádó Tamást, a kertvárosi újságkihordó fiút érte utol, aki T-Tommy-ra változtatta a nevét. T mint Turbó, és Tommy. Végtére is, ha Óriássy Otília hercegkisasszonyból először Tilka, majd Alig-Pötty lehet! Persze az apja, Tornádó Tihamér a család megcsúfolásának tartotta a dolgot, mi több, súlyos büntetést helyezett kilátásba, de T-Tommy egyszerűen elszáguldott a helyszínről, azaz otthonról. Tihamér pedig nevéhez méltó gyorsasággal és alapossággal el is felejtette a felháborodását. Fontosabb dolga volt, mennie kellett dolgozni, a Mindent Gyártó Gyárba, ahol felelősségteljes munkakörében Pozdorja Péter mérnök úr jobbkeze volt.

Alig-Pötty miután megtanult olvasni, nagyon megszerette a rejtvényeket és a krimiket. Kedvelte a detektíveket, szeretett volna többet megtudni a dologról, így gyakran odaröppent Zsivándy detektívirodájához. Össze akart barátkozni vele, úgy gondolta, hogy egy detektív munkaköréből adódóan kíváncsi, ráadásul nagyítója is kell legyen. De sose merte zavarni a a férfit, aki mindig könyvekbe mélyedt vagy komor tekintettel meredt maga elé.

Néha megkérdezte Bóvli bácsit, de az öreg mindig csak legyintett, ha Zsivándy került szóba, és sokatmondóan összenézett Fricivel.

Alig-Pötty tehát feladta, egyébként is közelebb állt hozzá az élet napos oldala, vidáman száguldozott együtt T-Tommyval a rollerén vagy fagyizott Fricinél Csiriz Csurival, a nyomdászlánnyal.

Csakhogy a Teljesen Normális Királyság teljesen normális ügymenetéhez vagy történelméhez (esetleg meséjéhez, hallgatópont kérdése, ugye) hozzátartozott, hogy a (nem) Teljesen Normális Királykisasszony időben férjhez menjen, lehetőleg az Ideális vagy a Teljesen Normális, esetleg az Átlagos kérőjéhez. A kérők azonban nem jöttek. Nem is vetette a szemükre senki, hogy inkább az Átlagos, Unalmas és Semmi Extra Királykisasszonyokat választották, egészen Alig-Pötty tizennyolcadik születésnapjáig.

Akkor ugyanis a felséges atya, a Teljesen Normális Király az asztalra csapott, csak úgy ugráltak a finom metszésű, ólomkristály talpas poharak. (Úgy látszik, a királyi haragnak is tizennyolc év kell a nagykorúsodáshoz, meg ahhoz, hogy kitörhessen.  Bár ez azért (nem) teljesen normális.)

– Adta teremtette, a fűzfán fütyülő, rézrigó hollótollú varjúkárogását neki! Hát miért, hogy nem lehet nekem királyi vőm, aztán meg királyi, amolyan Teljesen Normális Unokám?!

Alig-Pötty vállat vont, amit senki nem látott. Eközben az ólommetszésű kristálypoharak talpából kifogyott az ugrálhatnék, de a király még mindig mérges volt.

– Most azonnal feladunk egy apró-, ej, vagyis teljesen normális hirdetést! Írnok!

Mit volt mit tenni, Alig-Pötty duzzogva lehúzta a fejéről a fekete pulcsija kapucniját, kibontotta a törökülésből a nem látszó pontnál is kisebb fehér csillagokkal szórt pizsamanadrágos lábát. (Mert mindez a reggelizőasztalnál történt, ebből is látszik, hogy a kávé méreg.) Sóhajtott, majd az írnok felé fordult, aki nagyítót tartott fölé, mire Alig-Pöttynek rögtön melege lett, és menten sikítani is kezd, ha a Teljesen Normális Királyné be nem húzza a függönyt.

A Teljesen Normális Írnok írni kezdte a teljesen normális apróhirdetést:

Királykisasszony keres:

Én, Alig-Pötty királykisasszony (fiatal, bájos, kecses), a Teljesen Normális Királyság Örökösnője keresem a kérőmet.

– Lakóhelye? – kérdezte az írnok Alig-Pöttyre pillantva.

– Tök mindegy.

– Kora?

– Hozzám illő.

– Termete?

– Hát, méretben ideális. Inkább kicsi. Lehet tériszonya is, nem gond.

– Hajszíne? Szemszíne?

– Szőke, barna, őszülő, fekete, vörös, esetleg pepita. A szeme? Szép, villogó. A színe mindegy.

– Családi állapot?

– Különélő, elvált, özvegy és hajadon; gyereke lehet, de nem muszáj.

– Dohányzás?

– Nem zavar. Majd addig hátulról ölelem. – Alig-Pötty szemében gúnyos szikrák villogtak, élvezte, hogy a Teljesen Normális Írnok egyre inkább zavarba jön.

– Személyiségjegyek?

– Intelligens, sármos, éles eszű, impulzív, kalandvágyó, társasági, titokzatos.

– Extra elvárás?

– Ha tapasztalt. Kezdőkkel nem bajlódom. Érdeklődési köre terjedjen ki a légylovaglásra, a hangyarallyra, a tanácsosok bosszantására. Szeressen olvasni, találja fel magát a leghülyébb helyzetekben is, legyen kedves, gyengéd, figyelmes, hozza ágyba a kávét.

– Még valami, Felséged?

– A végére írja oda: Ha rád illenek a feltételek, küldd a pályázatodat a királyi emailemre: aligpötty@teljesennormalis.tn

A hirdetés a következő napon meg az azt követőn is megjelent a Teljesen Normális Királyság teljesen normális napilapjában. Sőt az Átlagos, Unalmas és Semmi Extra szomszéd királyságok lapjaiban is.

Hogy jelentkezett-e valaki? Hát, azt nem tudjuk. Még ha jelentkezett volna is valaki, a Teljesen Normális Királyság Teljesen (nem) Normális Királykisasszonyát úgysem találja otthon. Alig-Pötty ugyanis várakozás közben egy könyvben olvasott a liliputiakról. Annyira megtetszett neki a gondolat, hogy talán akadnak hozzá hasonló méretű lények valahol, hogy légyhátra pattant, és kizümmögött a Teljesen Normális Királyságból.

A Teljesen Normális Királyi Pár szomorúan nézett utána. Aztán megkönnyebbülten lerogytak a karosszékükbe, és folytatták teljesen normális uralkodásukat. Mostanában megint mindenki lekvárral eszi arrafelé a vajas pirítóst. Habár újabban valahogy fűrészporos az íze.

De azért mindannyian boldogan élik tovább a teljesen normális életüket, amíg meg nem halnak. És még azon is túl.