Molnár Krisztina Rita: Míg fő a krumpli

Részlet a november közepén megjelenő „A tűz ösvénye” című kisregényből, amely a Naphegy Kiadó gondozásában jelenik meg. A mű a Térforgó című négykötetes ciklus második kötete.

Illusztrálta Simonyi Cecília.

Mi maradunk

– Csak gondoltam Esztikém, hogy rögtön első nap ne dolgozzál. Eláll az a hurka meg kolbász a hűtőben holnapig. Aztán csak jó lesz egy tányér igazi tyúkleves mindenkinek, nem igaz? Ez a tyúk szeptemberben még a kertben csipegette a tyúkhúrt. Október elején vágtuk. Tizenkét tyúk van a mélyhűtőben. Vagyis már csak tizenegy. Ez az első, amit kivettem. Nektek. Majd meglátod, milyen más az íze, mint azoknak a halványkék csirkegyáras szerencsétleneknek. A karajt már bepaníroztam tegnap, csak sütni kell. Meg odarakom a krumplit főni pürének. Hát csak jó lesz, hogy együtt ebédelünk az első nap, ugye?

– Igen, Lonci néni. Nagyon jó lesz. És köszönjük szépen. Én annyira örülök, ha valaki elém teszi az ételt. Az irodaház büféjében persze van önkiszolgáló ebédidőben, de az más. Amikor kiadják egy tányérban a gyümölcslevest meg a rakott krumplit a barna műanyagtálcára. De ha valaki szed nekem a levesestálból a megterített asztalnál… jaj, hát az nagyon jó. Akkor úgy érzem magam, mintha újra kislány lennék. Csak tessék adni egy kést, hogy én is pucolhassam a krumplit.

– Jaj, Eszterkém, azt nem lehet. Ha vendég vagy, legyél is vendég. Ne koszold össze a kezed. Inkább meséljetek! Olyan rég nem láttalak benneteket, a gyerekek is akkorák, hogy alig ismertem rájuk. Hogy nőnek! Istenem, egy perc és felnőttek lesznek. Balázs is… olyan hirtelen lett Balázskából ilyen komoly férfi... észre se vettem! Az ember csak jön-megy, szalad, eteti a tyúkokat, a gyerekek meg…, hát, hamar elszáll az idő, no.

– Csak Lonci néni nem változott semmit. Pont így nézett ki akkor is, amikor még Zoli bácsival pecázni jártunk.

– Hagyjad már, Balázska, miket beszélsz! Még hogy pont így… Hát nem látod, hogy tiszta ősz a hajam? Meg hogy összementem vagy tíz centit? A reumáról már nem is beszélve… Na, de nem panaszkodom. Inkább ti meséljetek, halljam, mi újság, abban a nagyvárosban?

– Hát, nekem Lonci néni akkor is csak ugyanolyan, mint volt. Ha nem tetszik, akkor is. Igaz, hogy már fel tudom emelni, de csak, mert megnőttem…

– Jaj, jaj, jaj, Balázska, mit csinálsz? Jajistenem, tegyél le gyorsan, elment az eszed! Így rendetlenkedni egy öregasszonnyal, te gyerek, hát így viselkednek azok a komoly fizikusok? Én meg azt hittem, több eszük van, no már.

– Lonci néni jól gondolja. Több eszük van, de néha olyan jólesik egy kicsit elfelejteni.

– Jól van, jól van. De most már nyughass. Különben nem lesz kész időre az ebéd. Aztán Zoli bátyád morog majd nekem. Eszterke, te meg mondj valamit, tényleg, hát mi újság a gyerekekkel? Tamáska sokat köhög még?

– Tamás? Tessék elképzelni, hogy már csak alig. Tulajdonképpen azt hiszem, csak akkor, ha jön a köd. Akkor tiszta szmog a város, és azt nehezen viseli a tüdeje. De amióta tavasszal Lillafüreden jártunk, sokkal jobban van. Megyünk majd még, a hegyek nagyon jót tesznek neki, meg az a gyógybarlang is csodás.

– Ó, Lillafüreden egyszer mi is jártunk Zoli bátyátokkal. Egy hét nyaralás! De rég volt… Milyen jó volt. Még csónakáztunk is!

– Jaj, a csónakázást ne is mondja Lonci néni… Tamás is kipróbálta, abban a dermesztő áprilisban, de azt most inkább el se mesélem. Szóval jól van, és az is jó, hogy most itt lehetünk, itt is olyan tiszta a levegő!

– Hát, jöhetnétek gyakrabban. Nyáron is. A szünidőben. Tiszta levegő, az aztán van itt. Lassan már más nem is nagyon.

– Na, hát azért van itt annyi minden! A kert, a tyúkok, a Tisza, a Bodrog…

– Nem úgy értem, Eszterke. Majd meglátjátok, ha körbejártok a faluban. Minden harmadik ház üres. Rogynak össze.

– Rogynak?

– Rogynak. Lassan már csak mi maradunk itt, öregek. Aki talál munkát máshol, elmegy. Meg is értem őket. Élni kell.

– És a szövetkezet? Ott nincs munka?

– De van, hála Istennek, az még megvan. És van még óvoda, iskola, két bolt. De az étterem már bezárt. Nincs kinek kinyisson. Azért még vannak, akik próbálkoznak a maradással, de hát… A kényszer nagy úr. Aki tud, megy. Volt olyan év az iskolában, hogy nem indult osztály! Két gyereknek nem indulhatott. Azoknak át kellett járni a szomszéd faluba. Hát, mit csináljanak? Egy csoda, hogy még az iskola megvan.

– Nem gondoltam… Hogy ennyien…

– Hát, ennyien. A fodrász is elment. Pedig a Jucika olyan jól be tudta rakni a hajamat, hogy még! Egy hétig frizurám volt, ha ő csinálta. Most meg valami öregotthonban dolgozik Németországban.

– Öregotthonban?

– Ott. Betegápoló. Azt megfizetik. Aztán havonta egyszer hazajön az apjához, rendbe rakja a házat, meg kimennek a temetőbe, aztán megy vissza. A Sanyika meg, tudod, a boltos Terike fia, na, az kőműves lett Svédországban. Jaj, addig diskurálok, hogy szétfő a krumpli! Balázskám, add csak ide onnan a szögről azt a krumplinyomót! Persze nem könnyű így a Jucikának, de mit csináljon? Ha egyszer nem tudott kijönni a pénzből sehogy? Azt aztán meg egyáltalán nem tudom, mi lesz, ha úgy hozza, és végre férjhez megy. Hogy akkor hol fognak élni? Itt? Vagy ott? Na, hát ezért rogynak a háztetők. Mert ahol meghaltak az öregek, oda már nincs, aki visszajárjon és rendbe tegye a házat. Meg minek? Kérdezem én. Minek azokat a házakat rendbe tenni? Tiszta pénzkidobás.

– Pénzkidobás? De hát lakhatna is bennük valaki, nem? Annyi ember van az aluljárókban meg az utcán… Hajléktalanok.

– Hajléktalanok? Azok nem jönnek ide, Balázskám. Itt nem lehet se kukázni, se koldulni. Meg ne is jöjjenek. Van itt elég baj nélkülük is. A segély azoknak se elég, akik itt nem tudnak mit kezdeni az életükkel.

– Ez őrület! Ezt nem lehet felfogni józan ésszel! Lonci néni hogy bírja ki? Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni? Engem szétvet a tehetetlenség…!

– Balázs, nyugodj meg… Nem most hallasz erről először.

– Eszter, most nem tudok vezényszóra megnyugodni! Kérlek, ne nyugtatgass, jó?

– Jól van, Balázska, igazad van. Csak haragudjál. Én azért vagyok nyugodt, mert nincs más választásom. Én maradok. Amíg még meg tudom etetni a tyúkokat, össze tudom szedni a fa alól a diót, és meg tudom kapálni a krumplit, addig megleszünk. Te meg legjobb lesz, ha szépen fölveszed a kabátodat, és jársz egyet. Majd odakint lehűlsz egy kicsit a hűvösben.

Csak-csak öröm!

Krumpli a tűzön! Rég nem ilyesmiket ettek az éhes

népek. Tyúk és hal rotyogott a fazékban, olaj meg

mártás illett hozzá, lencse, fehér gyökerekkel.

Másmilyen illatok áradtak, mentás keszeg és nyúl,

fácán, jó csípős garum: érett, isteni halszósz.

Ám az idő fut! Burgonya fő. Új módra tömik meg

korgó gyomruk már a halandók. Krumplipüré! Ám

csak legyen így! Mindegy, csak a tűzhely, jaj, ki ne hűljön!

Áldott légy, gyufaláng! És áldott Lonci, az asszony,

mert ő is nekem áldoz. Vesta ma boldog, ahogy rég.

Jól van. Csak-csak öröm, ha a házak tűzhelye forró.

Hogy duruzsol!

– Ó, ha tudtam volna, hogy mily örömet szerzek a rég elfeledett, láthatatlan, a tűzhely lángjában lakó istennőnek! Milyen könnyelmű valék, mikor oly határozottan kijelentettem, hogy ha ezen haszontalanságnál egyéb hasznát nem venném a kémia teóriájának, kitekerném a nyakamat! És való: tudományos dolgozatom a testeket egyesülésre késztető erőről, azaz a kémiai affinitásról összehasonlíthatatlanul magasabb rendű szellemi buzgalmat kívánt tőlem, mint eme csekélység, a zajtalan gyufa, melynek lángjában újra és újra fellobogok! Magam sem értem. Hisz hol vagyok én már? Hol az ifjú, ki a savakról írt elmélkedést a kémia nagyobb dicsőségére? Hol a férfi, kire a nagyszerű Kossuth a lőporgyár vezetését bízta a szabadságharc dicső napjaiban? Hol a testem, amely annyi szenvedést viselt a börtönnapok alatt? A test por már mióta. De lelkem lobogása a pöttömnyi lángban egyre hevesebb, mióta ezt a duruzsolást hallom. Nem értem, nem értem… Hiszen a láng nem test, hogy vágyat érezzen! A láng… maga a vágyakozás. Az öreg Vesta tűzhely rózsája, melyből az istennő susog, mégis oly gyönyörűséget ébreszt gyorsan kihunyó lángomban, hogy fájdalom minden gyufaszálam ellobbanása. Oly rövid a perc, míg az istennő rózsájának kék szirmai kinyílnak, oly rövid ideig hallhatom az isteni hangot… De boldogság tölt el, hiszen nélkülem, egyetlen kis gyufaszálam narancsszín lángja nélkül nem kelhetne életre a tűz gyönyörű, kék virága… Így hát, bár test nélkül –  mégis, ha csak egy pillanatra is, nagy affinitással egyesülhetünk. Akár az élők.