Majoros Nóra: A rajzolt királyfi és az elhagyott baba

Csodálatos éjszaka van most, a grafikus asztalán megelevenednek a tárgyak. Majoros Nóra csodavilágához Pap Kata készített illusztrációt.

A királyfi csak egy skicc volt egy rajzlapon. Inkább karakterrajz, mozdulatpróba, pár sete-suta arcvonás. Kicsit jóképű volt, kicsit ábrándos szemű, kicsit olyan, mint az összes többi királyfi, és kicsit mégis más. De még csak terv volt, egy kaparászó gondolat egy rajzoló fejében.

            A baba kopott volt, a karja kijárt, a nyaka nyeklett, a haja összekuszálódott. Valaha hercegnő volt, ez a kéztartásából is látszott, meg a cseresznyeformájúra festett ajkaiból. Az utcán hevert elhagyottan. A lábai és a kezei hajlékonyak voltak, ezért arra gondolt a rajzoló, jól lehetne vele mozdulatokat modellezni. Felvette, hazavitte, és az asztala fölé ültette, a polcra.

            A kopott hercegnő onnan figyelte izgatottan, ahogy a rajzoló húzkodja a vonalakat. Sokkal előbb látta megszületni a királyfit, mint a papír meg a ceruza, és belebizsergett apró, műanyag szíve. De a rajzoló elégedetlen volt, félredobta a ceruzát, és elment aludni. Ám az asztali lámpa égve maradt!

            Éjfélkor, amikor megelevenednek a tárgyak, az elhagyott baba és a rajzolt királyfi méregetni kezdték egymást a lámpafényben, aztán szóba elegyedtek. Beszélgettek kastélyokról, sárkányokról, kardokról és paripákról, bálokról és selyemcipőkről. Egészen belefeledkeztek a beszélgetésbe, amikor félbeszakította őket a háromlábú elefánt, aki a radíron lakott. Azért volt csak három lába, mert a negyedik alól már elfogyott a radír.

            – Reggel úgyis leradíroz – vetette oda a királyfinak az elefánt.

            – Ne is törődj vele, csak azért olyan goromba, mert el fog fogyni egészen – vigasztalta a hercegnő a királyfit, de a királyfi begubózott.

             Csend volt, csak az óra tiktakkolt. A hercegnő végiggondolta a dolgot, és arra jutott, hogy az elefántnak igaza lehet. A hiányzó láb a bizonyíték, hogy a rajzoló, elvetemült pillanataiban radírozni is szokott.

            – Ezt nem nézhetem tétlenül! – gondolta a baba, és letornázta magát  polcról.

            Paff.

            Egy álmos légy felébredt a szoba sarkában, és zümmögni kezdett, mint egy dieselmotor.

            – Megütötted magad? – kérdezte a királyfi.

            – Nem vészes – felelte a baba.

            – Ez mégis mire volt jó? – tülkölte az elefánt.

            – Kiszabadítalak – mondta a baba a királyfinak, és szép lassan a papírlapig küzdötte magát. A kezét a királyfi keze felé erőlködte.

            – Kapaszkodj belém, és kihúzlak!

            Ám ahogy gumiujjai a királyfi vonalujjaihoz értek, elkente őket, mintha kiradírozná.

            Az elefánt kárörvendve röhögött.

            – Ne haragudj – mondta ijedten a baba, és visszahúzta a kezét.

            A mozdulat túl hirtelen volt, és a baba lebucskázott az asztalról, egyenesen a papírkosárba.

            Paff.

            – No, ott majd legalább együtt lehettek, amikor reggel összegyűri és kidobja a papírt – jegyezte meg az elefánt.

            – Hallgass már! – kiáltott az elefántra a királyfi, aztán melegebb hangon kérdezte a babát: – Jól vagy?

            – Jól – szipogta a baba. – És te? Az ujjaid...

            – Csak a körmeim radíroztad le. Nem baj, úgyis hosszúak voltak.

            – Minden hiába – pityergett a baba.

            Csend volt, és az ablakon beszűrődött a hajnali fény. A légy is megnyugodott, megtalálta magának a tegnapi kávéscsészét.

Aztán valami halk kaparászás hallatszott.

– Mi a csudát csinálsz? – kérdezte az elefánt a királyfit.

A királyfi körbe-körbe ugrált a papírlapon, és összegyűjtötte a vonalakat. Jó erősen összecsomózta őket, amíg egy hosszú tekercset nem kapott, majd a kötelet leeresztette a papírkosárba.

– Egy kicsit balra, különben mellémegy – kotyogott bele az elefánt.

– Most jó?

– Egy lehelletnyit még – irányította az elefánt.

– Nahát, egy kötél! – kiáltott fel a baba.

– Kapaszkodj meg és kihúzlak! – szólt a királyfi.

A baba hamarosan újra az asztalon ült. Piszkos arca ragyogott, a királyfi pedig büszkén feszített a papírlapon.

– Szép munka volt. De minden hiába. Már felébredt. Utána fürdik, aztán hozza a kávét, bejön dolgozni, és jön a radírozás – mondta az elefánt.

– Hallgass már! Ha engem leradíroz, neked is csak két lábad marad.

Ezen elvitatkoztak egy ideig. A hercegnő közben felfedezte a tükröt, és elmélyülten bámulta.

– No, téged aztán érdemes volt megmenteni! – szólt rá az elefánt, amikor megunta, hogy a királyfival veszekedjen. – Mindjárt kiradírozzák a herceged, te meg csak magaddal foglalkozol.

De a hercegnő csak bámult, csak bámult, és lassan már úgy ragyogott, mint a reggeli nap.

– Nézzétek! – mutatott a tükörbe.

Az elefánt és a királyfi odanéztek.

A tükörben ott voltak mindhárman. Pontosan úgy, ahogy a valóságban. A rajzolt királyfi a papírlapon, a baba az asztalon, az elefánt a radíron. De amikor a hercegnő a királyfi felé nyújtotta a kezét, a királyfi meg a hercegnő felé, a tükörben nem maszatolódtak el a vonalak. A tükörben összefonódtak az ujjaik.

– Ne nézz el máshová, különben megtörik a varázslat – figyelmeztette a hercegnő a királyfit.

A királyfi kilépett a papírlapból, és a hercegnő füléhez hajolt:

– És ha nem nézünk máshova...

– ...akkor bárhová mehetünk.

– A kastélyomba,...

– ...vagy bálba,...

– ...vagy lovagi tornára.

És elindultak, egyre beljebb a tükörben.

– Hát velem mi lesz? – kérdezte az elefánt.

– Gyere te is, amíg még van három lábad! – kiáltotta utána a hercegnő, de már nem látszott sem ő, sem a skicckirályfi.

A hangjuk még ott csilingelt a levegőben, amikor a rajzoló belépett a szobába. Tele volt a feje friss ötletekkel. Letette a kávéját az asztalra. Az asztalon elég nagy rumli volt. A rajzoló az egyik kezével fogta a szemetes kosarat, a másik kezével mindent belesöpört, amit maga előtt látott, még a tegnapi kávéscsészét is.

Paff. Csörr. Zümm.

Aztán a rajzoló meglátta az égve felejtett lámpát.

– Még szerencse, hogy energiatakarékos izzót tettem bele.

Katt.

Aztán meglátta a radírt, ami valahogy megmenekült a szemetestől.

– Nahát! Meg mertem volna esküdni, hogy tegnap még volt rajta egy elefánt!