Lakatos István: S láttam, egy kígyó tekereg

Lakatos István készülő regényének harmadik fejezetét osztjuk meg most veletek. Az első két fejezet a Műútban volt olvasható (link a szöveg végén). A szöveghez még grafikák sem készültek, így a szerző önarcképével illusztráltuk a történetet.

3. fejezet

Ez már sok.

Mi van itt?

Maradtunk volna otthon! Eljövünk ide az Isten háta mögé, ahol még wifi sincs, hogy egy büdös, undorító helyen aludjunk, csak azért mert itt élt és halt meg az a szar, aki valamikor az apám volt, és akkora szemétláda, hogy telepakolta a környéket kibaszott medvecsapdákkal! Medvecsapdákkal! De miért? Tele van a környék Godzillákkal? Oké, para volt az előző este, de akkor is: medvecsapda?! És majdnem kinyírja Verát? Vagy… 

Nem, nem vagyok hajlandó még belegondolni sem.

Nagyon gonosz gondolataim támadtak. Gyűlöltem azt az embert, aki miatt idekerültünk, és aljasabbnál aljasabb szitkokat vágtam hozzá. Holtában is őt hibáztattam. De hát mit tehettem volna? Bepánikoltam, nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Ott álltam a domb tetején, körülöttem a valószínűtlen tóval, és fogalmam sem volt, mit csináljak. Előkaptam a telefonomat, szerencsére nem esett ki a zsebemből a hajsza közepette. Most már nem úszhatom meg, hogy ne szóljak anyunak. De mit mondjak neki? Verát elvitte az erdő, aztán beletette egy fába? Hogy azt se tudom, él-e még egyáltalán? 

Tizenkét százalékon volt az aksi. Benedvesedett, valószínűleg akkor, amikor felküzdöttem magam a dombra, de reméltem, azért működni fog. Remegő ujjakkal kerestem elő anyu számát. Néhányszor félrenyomtam, aztán mire végre sikerült, nagy semmi volt a válasz. 

Beszart ez a szar.

Oké, nyugi van. 

Le kellett nyugodnom.

Megnéztem még egyszer a kijelzőt. Szokott egyáltalán térerő lenni az ilyen mittudoménmilyen elcseszett erdőkben?   A magasba tartottam a telefont, és azt figyeltem, megjelenik-e rajta valami jelzés. Igen, épp úgy, ahogy a filmekben szokták.

Nem történt semmi. Kínomban még megpróbálkoztam egyszer-kétszer a hívással, de még csak ki se csöngött, a „nem elérhető” szöveg sem szólalt meg. Üvöltöttem, belehajítottam a telefont a vízbe, majd lekuporodtam, és talán elsírtam magam. Legalábbis olyasmi hangok jöttek ki belőlem.

Fogalmam sincs, meddig üldögélhettem magamba roskadva, mert arra riadtam, hogy valami borzalmas hang ütötte meg a fülemet. Mint valami áriázás azokban a béna operákban, csak aki dalolászott, annak nem volt egy csepp hangja sem. De nem érdekelt. Vonyítson csak, bántam is én. Volt nekem elég bajom.

Aztán egy hal csattant a fejemnek.

- Mi van? – pattantam fel üvöltve.

- Bárki is vagy, hagyj engem békén!

Ismét telibe talált valami nyálkás dolog, ezúttal egy rusnya béka.

Szitkozódva kerestem, honnan dobhatták. A domb túloldaláról jöhetett, amit szintén körülölelt a tó. Arrafelé sűrű nádas nőtt, és zsombékok emelkedtek ki a vízből. Az egyiken egy emberszerű lény üldögélt, és nagy beleéléssel kornyikált. Sűrű, zöld haja veszettül csapkodott körülötte, majd az egyik vastag tincs kirántott egy halat a tóból és felém hajította.

Későn kapcsoltam, egyenesen képen talált. Az ütéstől lecsúsztam a domboldalon, és a víz szélénél, a sárban kötöttem ki.

- Mit akarsz tőlem?

Annyira dühös és elkeseredett voltam, hogy képes lettem volna nekimenni. Már ha tudtam volna úszni.

- Ne gyere közelebb – kiáltotta a lény, egyúttal hozzám vágott egy újabb halat. Aztán még egyet. Valósággal támadást indított, és közben fülsértőn sivalkodott, de nem a szájával, mert továbbra is felém kiáltozott. Alig hallottam, de úgy rémlett, határozottan kérlel, hogy menjek innen, ha kedves az életem.

Csak álltam ott megrökönyödve, és kerülgettem a röpködő halakat.

A lény közben látványosan a hajával viaskodott, ám a vonagló kötegek folyton kiszabadultak. Végül, mikor már nem bírta, lecsúszott a zsombékról, bele a vízbe, és eltűnt.

Fel sem tudtam ocsúdni, amikor a domb lábánál kiugrott a vízből, és leköpött valami gusztustalan, zöld trutyival.

Borzalmas volt. Amikor megéreztem az ízét, majdnem elhánytam magam. Képzeljétek el a legbüdösebb, legleglegszmötyisebb szmötyit, szorozzátok meg a legnagyobb számmal, ami épp eszetekbe jut, és gondoljatok valami annál is rosszabbra. Na épp olyan volt.

Miután valamennyire összeszedtem magam, még mindig prüszkölve, észrevettem a lényt, aki a vízből bámult rám. A haja már nem rángatózott.

- Mi a franc ütött beléd? - kiáltottam, illetve csak akartam, mert köpködés lett belőle. Kivettem átázott hátizsákomból a palack vizet, kiöblögettem a számat, és reméltem, hogy gyorsan eltűnik ez a förtelmes íz. 

- Ne haragudj – mondta megszeppenve a lény. – Azért köptelek le nyálkával, hogy ne kelljen téged… megennem.

Mi? Nem értettem egy szót se.

- Hát, kösz szépen – morogtam, de valójában egészen mást értettem alatta.

- Tényleg ne haragudj. Tudod… - A lény zavartan elhallgatott. Jobban megnéztem magamnak. Kicsit furának tűntek a vonásai – talán a szemei voltak túl messze egymástól, fene tudja, de egyébként úgy nézett ki, mint egy fiatal lány. És nem is lett volna rossz csaj, ha nem borították volna zöld pikkelyek. És az a néhány maroknyi hínár, ami épp ott fedte, amit pedig azért tutira megnéztem volna. 

Borzalmas halszaga volt. 

- Szóval… - fogott bele ismét a lány, majd sóhajtott egy nagyot, és hátat fordított nekem. Félretúrta kusza, indaszerű haját. Azt hittem belepottyanok a vízbe, annyira megdöbbentem: a tarkóján egy óriási, ajkak nélküli száj tátongott, akár egy nyílt seb, tele apró, éles fogakkal. És az a száj cseppet sem tűnt barátságosnak.

- Te… te mi vagy?

A lány eltakarta a hajával azt a szörnyűséget.

- Én csak egy siri. Vagy inkább Siri. Azt hiszem, ez inkább a nevem – mondta. – És ne haragudj. Először meg akartalak enni, aztán… nem is tudom. Azt hiszem, kíváncsi voltam rád. 

Kicsit úgy szólt a hangja, mintha víz alól beszél volna.

- Még nem láttam hozzád hasonlót – folytatta. – És tetszel is.

- Hát köszi – mondtam zavartan, és most úgy is értettem. Még senki nem mondott nekem ilyet, és még ha csak egy ilyen halcsajtól is hallottam, azért jólesett. De elég béna ízlése lehetett, hiszen elég volt csak végignézni a szakadt, lucskos, koszos ruhámon és a tucatnyi sebemen. Úgy nézhettem ki, mint egy csöves.

Megmondtam a nevemet, majd hozzátettem:

- Te is… izé… jó csaj vagy… csak halszagú. 

Jó, hát ennyire futotta.

- Tudod, én itt élek a tóban, és ha erre jön valaki, énekelek neki valami szépet, hogy idecsaljam, aztán lerántom a víz alá, és ha megfullad, lerágom róla a húst és kiszívom az agyát, meg a velőt a csontjaiból. Csak elég ritkán járnak erre sajnos. De szerencsére van elég hal itt a tóban… bár legtöbbjüket személyesen ismerem.

Egy pillanatra elgondolkodott.

- Azt hiszem, valójában megettem az összes barátomat.

És elszomorodott.

Szóval egy nagyon elcseszett kis hableány. Megsajnáltam szegényt. Az agyas, velős dolog ellenére tulajdonképpen egész jófejnek tűnt.

- Tudnál nekem segíteni? – kérdeztem.

A lény, azaz Siri, bátortalanul bólintott. Röviden elmeséltem neki a történteket, a fákat az arcokkal, és a semmiből jött tavat.

- Pedig ez a tó mindig is itt volt – mondta. – Itt élek, mióta… - vállat vont – mindig. És megettem az összes barátom.

Ismét elszomorodott. 

- Itt soha nem volt tisztás, a domb másik oldalán sem. És olyan fákat sem láttam, amilyenekről beszéltél. Ezek a fák itt… csak fák.

- Biztos? –kérdeztem, de azonnal meg is bántam.

- Nem hiszel nekem?

- De, csak… izé… - Inkább témát váltottam. – Egyáltalán, mi a fene ez az erdő?

- Csak egy erdő. Elég unalmas – felelte. – Soha nem történik semmi. 

Ez a szegény vizicsaj nem nagyon fog segíteni, gondoltam. Valamit ki kellett találnom. Hátha ismer olyat, aki jobban képben van. 

- És nem ismersz olyat, aki esetleg tudna segíteni?

- Hát… ugye a barátaimat megettem… csak néhány béka meg hal maradt, de ők buták és unalmasak… várjunk csak…

Míg töprengett, szórakozottan paskolgatta a vizet, végül belecsapott, akár egy kisgyerek, és felkiáltott:

- Pincus Boscobel! A 8000 éves mókus! Ő egészen biztosan tud neked segíteni!

Első fejezet: http://www.muut.hu/archivum/25844

Második fejezet: http://www.muut.hu/archivum/26074