Böszörményi Gyula: Egypercesek

Hétvégi ajándékként sokak kedvencei: Böszörményi Gyula és Lakatos István következik! Gyula ráadásul sziporkázó egyperceseket írt, amelyek István kedvesen bizarr grafikáival lettek tökéletesek.  

Táplálkozni pedig kell

– Szükséges ezt csinálnod? – Androidom receptorait meregette, miközben én marokra fogtam a csirkecombot és módszeresen eltüntettem magamban.

– A táplálkozás igenis szükséges. – motyogtam teleszájjal.

– Ez rendben is van. De így?! Mindenféle tetemeket és rostokat tömködsz magadba, mégsem vagy működőképes olyan hosszú ideig, mint én. Többet ér a tiszta elektromosság.

– Amíg van – mondtam, s megtöröltem kezem a nadrágomban. Előttem a műszertáblán vörös fények gyúltak. – Úgy látom, hamarosan éhezni fogsz.

A Föld térhatású képén gombafelhők százai teremtek váratlanul.

– Atomháború? – érdeklődött kíváncsian az android. – Tehát hamarosan leállnak az erőművek.

– Bezony – mondtam rosszindulatúan – És te szépen éhen döglesz.

– Talán... – mondta elgondolkodva az android – Mégis meg kellene próbálkoznom a hússal – és kíváncsian belecsípett a karomba...

Emberi, mint egy gép

A csillaghajó kilépett a hipertérből. Sárga csillag körül keringett egyetlen bolygó, kék oxigénburokba takarózva. A hajó kapitánya ellenőrizte a koordinátákat, majd utasítást adott az égitest elpusztítására. A fémburkolatból óriás virágra emlékeztető szerkezet bújt elő és lassan megcélozta a kék bolygót.

– Muszáj? – a kérdést hangszórók közvetítették a kapitánynak, aki döbbenten hallgatta.

– Te nem szoktál ilyen kérdéseket...

– Most szokok − szólt a hang és mintha nevetést nyelt volna el – Ugyan csak gép vagyok, a csillaghajó agya. Muszáj elpusztítani ezt a bolygót? Nézd, milyen szép!

– Tudod, hogy a Tanács el akarja szívni ennek a csillagnak az energiáját – válaszolt a kapitány – A bolygó útban van a gépeinknek és úgyis elpusztulna, amikor...

– Szondázom a felszínt – vágott közbe a géphang – Jé, élőlények vannak rajta! Kivetítem, nézd!

Csodás erdők, rétek, érdekes állatok jelentek meg a képernyőn. A kapitány elfordította a fejét.

– Tűz!

– Vízesés, ez gyönyörű! – recsegték a hangszórók – Bundás emlősök. Milyen aranyosak a kicsinyeik. És ezek a tengerek, hegyek... Nézd már!

– Megzavarodtál – üvöltött a kapitány.

– Semmi bajom, csak tetszik – válaszolt az agy – Kristálytiszta a levegő, hófehér felhők, mint a meséitekben.

– Tűz!

– Nem! – a gép megmakacsolta magát – Soha!

– Így is jó – mondta a kapitány és vigyázva, hogy ne nézzen a képernyőn futkározó kecses állatokra az erdei patak partján, kézi vezérléssel sütötte el az ionágyút.

– Teljesen őrült ez gép - morogta, miközben atomjaira hullott a bolygó.

Az élet rendje

A bölcs lejött a hegyekből, hol kétszáz év alatt minden titkát megfejtette az univerzumnak. Arra készült, hogy átadja tudását, a Nagy Titkot az embereknek.

Előbb egy elfel találkozott, ki a madárfüttyöt hallgatta, s nem is volt hajlandó másra figyelni. Majd egy törpével, aki azonban nem hallotta a Nagy Titkot, mivel éppen kovácsolta a sárkányölő fegyvert. Később egy lovagba botlott, aki remegve gyűrögette szíve hölgyének kendőjét és süket volt minden bölcsességre. A bölcs elfáradt, leült hát a barbárok táborától nem messze, de hamarosan elkergették, mivel csatára készültek.

A bölcs csak cipelte titkát. Végül sötét erdőbe ért, rengeteg lénybe ütközött, kik kíváncsian vették körül, de mikor el akarta mondani a Nagy Titkot, mitől megszépült volna a világ, egy nyílvessző fúrta át torkát.

Az orkok nem szeretik az idegeneket...

A kórház

Hajnalban indultak a csendes folyosókat takarítani az apró robotok.

Később a konyhákban fémkarok tojásokat főztek, zabpelyhet kevertek, gondosan ügyelve a legutolsó orvosi utasításokra. A hófehér műanyag burkolatú nővérrobotok megvetették az ágyakat, ellenőrizték a gyógyszerkiosztást és eltakarították az előző nap párnákra szórt tablettákat. Az ügyelőben egyenletesen zúgtak a műszerek, pumpált a tüdőgép, csutorája a semmibe fújta a levegőt. A műtő magától felkészült, de senki nem szorult sebészre. Minden robot tökéletesen működött.

Csak az ember hiányzott immár száz éve, mióta véget ért a háború...

Pech

A szerencsétlen ifjú törp, akinek semmi dolga nem volt Aleph elátkozott városának temetőjében, valahogy mégis ott maradt éjszakára. Társait sehol nem találta, s miközben a csodás faragású - mind ősi törp munka volt! - sírköveket nézegette, besötétedett. Az ifjú törp majd meghalt a rettegéstől. Végre megpillantott egy embert a sötét halmok között és utána sietett.

– Veled tarthatok? – kérdezte reménykedve a férfitől. Az csodálkozva rápillantott, majd egykedvűen megvonta vállát. Együtt bolyongtak tovább.

Ám az ifjú törp nem bírt szótlanul maradni.

– Mondd, te nem félsz?

A férfi ekkor felé fordult és síri hangon megjegyezte.

– Én is féltem, amíg éltem...

Isten szája

A Mindenható Univerzum sötét csuhába öltözött, őrült papjai biztos kézzel vezették karcsú szerzetesi csillaghajójukat a térben.

– Már biztos – lihegte a rend főpapja – Minden mérés bizonyítja, hogy ezeken a koordinátákon van Isten szája. Ha bele repülünk, üdvözülünk és mi szólunk ezentúl az Univerzumban igénk által.

A papok csorgó nyállal, véreres szemekkel éljeneztek és a hajó orrát a megadott irányba állították. A rádiót, mely a Csillagközi Rendészet orvosának megnyugtató szavait közvetítette a szökött elmebeteghez, szétverték.

– Irány Isten torka! – üvöltötte a főpap.

A fekete lyuk semmi változást nem mutatott, mikor elnyelte a csillaghajót...